A rövid bevezető igényével említésszerűen pár indoklás nélküli gondolat:

-        Mennyivel rövidebbnek tűnik egy lendületes fél UB, mint egy egész! (Nem, nem sajnáltam, hogy nem egyéniben álltam rajthoz!)

-        Ki gondolta volna tavaly ilyenkor, hogy idén már két gyermekünk lesz és apám nem fog élni…

-        Lehet szarból várat építeni, attól függ, milyen alapanyagú és összetételű az, ami később a „szar” hivatott lenni.

-        Noémi pótolhatatlan, Máró Csabi szociálisán érzékeny, Dóri jó versenyző – köszönöm Katának, hogy nem kis áron töltötte velünk ezt a nem üdülés jellegű 18 óra 17 percet.

-        Izomlázam van.

Túllépve a szervező váltás okozta nevezi feszültségeket, az ebből adódó kapcsolat próbáló vitákat, veszni hagytuk egyéni regisztrációm és túladtunk Kedves szintén egyéni nevezésén. Döntésünket márciusban érkező kisfiunk visszaigazolta, így az UB-folyam csobogott a saját medrében, mi meg éltünk annak távol a partjától. Két és fél héttel a rajt előtt Dóri feldobta azt a labdát, amit már egy fél éve egyszer hagytam leesni:

-        Jó páros lennénk az UB-n.

Az ütőm felé suhanó labdát váratlanul lecsapta a … Fidó. (Kedves, Makai Laci, Nyuny, Appancs – lásd a továbbiakban)

-        Jó lenne…

Ez még csak az ütőlendítése. Tudjátok, mikor csattant rajta hatalmasat a labda? Mikor nem jött a „de,….”! (Tudom, nyelvtanilag nem szabályos leírás, de bízom a logikátokban, hogy tartalmilag érthető: sem, kikötés, sem feltétel, sem akadály, sem ellentmondás. Csak a szabad pálya!)

Páros női UB Dórival. A lehetőség így legális teret kapott a fejemben, és onnantól kiirthatatlanul jelen volt. Innentől Kinga hajfonása, Árcsi etetése alatt pörögetek a fejemben a kilométer leosztások az etapokban megfutható időintervallumok.

A felkészültségem kb. alkalmas lehet. A tavalyi mennyiségi munka az idei gyorsaságival + lelkesedés talán egy vállalható pároshoz.

Dóri előnyben részesítette a többszöri indulást, én pedig szerettem volna egy hosszabb etapot felmérőnek és edzésnek. Így megegyeztünk:

D: 1 marcsi

V: 2 marcsi

D: 1 marcsi

V-D: fél-fél marcsi a végére

Ez a váltó zónákhoz igazítva, így festett:

D: 43,2 km

V: 76,3 km

D: 41,5 km

V: 31 km

D: 20 km

Mérsékelten volt alkalmunk lelkesíteni egymást. Dóri a vizsgaidőszakban pörgött, én meg a családi mókuskerékben. Szerintem egymás lelkesedését éreztük, s hogy a jó lehetősége benne rejlik ebben a közös futásban, azt meg tudtuk. Mindketten elég bruttósító típusok vagyunk, s inkább tett, mint szó párti, de azért egy mondatnyi visszafogott kontroll:

-        Ha minden ok 5 percesek - én

-        5:30, meglátjuk… - ő

Mindez túl sok „ha”-val elegyítve…

Kísérőket már Dóri „lezsírozta”. Katával a bringásunkkal FB-s egymásra hangolódással próbálkoztunk, Csabiak meg simán nagyon örültem. Tudtam mi meghalnánk a csapatért, de ő ezen túl bárkit meg is ölne érte.

Pénteken egy masszív családanya képző nap után Kedvessel, Anyukámmal és két pulyával estünk be a tésztapartira fél 8-kor. A hosszú sorban állás és a gyerekek zaj okozta riadalmának elhárítása után megpusziltuk Zsoltit, Editet és Csabit, majd elrobogtunk a minden komfortot nélkülöző családi tájházunkba, ahol éjjel pihenés helyett a nomád életmódhoz nem szoktatott gyerekeinket féltettük aktív éberségben.

Reggel Dóri kezdett, azt hittem nem éjük ott a rajtnál. 2 perccel a rajt előtt még a rajt zónán kívül. Elvarázsolt nyugalomban találtam rá 1 elteltével, s kb. 30 mp re rá vettem észre Katát egy lelki gödör fenekén. Csabi a parkolóban rendszerezett dolgokat.

Start. Hát ebből nem sokat éreztem meg. Civil voltam, ráadásul Csabi szerint hajléktalannak öltözve. Ebben a romantikus hangulatban néztük meg a mezőnyt 20 km környékén. Tudtam, hogy Dóri tolja, tolta is. Úgy látszott ők rendben csinálják a dolgukat, nekem pedig még a frissítőm hiányos volt, így shopping következett. Fürednél csatlakoztunk vissza a versenybe, ez volt az első váltópontunk. Egy marcsi lement már az 5-ből, el lehet kezdeni tájékozódni verseny állás ügyben. Úgy gondoltuk, ha jók vagyunk Zsuzsiékra kell figyelnünk. Az ő stratégiájuk előnye a verseny elejére orientálta az erősségüket. Számítottam rá, hogy ellépnek, de meglepő irammal robbantak be a fél órával előbb indított egyéniek mezőnyébe. Kb. 30 perccel voltak előttünk. Rengeteg. Hűtöttem a fejem, melegítettem a lábam. Közben emígy társalogtunk Csabival:

-        Lila trikós. Dóri az? Nem látom szemüveg nélkül.

-        Nem látom.

-        Lila, csaj. Nem Dóri?

-        Hol?

-        Dóri az!

A futó mozgása olyan, mint az aláírás. Sajátos és hamisíthatatlan.

Indulok. Megyek, mint a gép. Ősszel versenyeztem utoljára. Hiányzott. Megijeszt valami. Talán, hogy vagyok e az aki voltam, vagy a sebesség, amivel tépem az aszfaltot. Tudtam, hogy gyors és szégyelltem is, hogy olyan nagyarcúnak látszóan húzok el a mindeddig futó egyéniek mellett, de nem számított igazán. Megyek, míg légszomjam nem lesz, aztán ha beleharapok a Dunántúli – középhegység lankáiba, majd beállítóm az „utazó tempót”.

Kata, miután feltöltötték a frissítőimmel – melyek igazából Csabi igényem szerinti frissítői voltak – a lankák előtt kicsivel ért utol. Gyorsan elmondta, hogy nem sokkal előttünk még van egy női páros, de én a verseny hevében, látatlanul biztosítottam őt arról, hogy őket simán „megesszük”. (Óriási hiba az ellenfél lebecsülése, mindenkit óva intenék tőle.) Aztán „megettük”.

Topba indultam, jó döntés volt. A kompressziós melegített, de mindegy, kényelmes és vagány. J

Katára bíztam a frissítésem, hogy tudjak a futásra figyelni.

-        Fél óránként Malto és fél banán, óránként a barna trutyi, 25-nél só, 45-nél só és koffein.

Gyönyörű táj, imádni való idő. Az agyamban alig fért el az endorfin és a nosztalgia, mindkettő teljes teret akart. Nem nagyon beszélgettünk, csináltuk, amiért jöttünk: egy odarakott versenyért.

15 km-nél (tehát 58 körül) értük be Zsoltit és Editet. Attila jött szemben. Láttam, azt sem tudja, mit mondjon, nem akar semmi negatív hatásút, de szó nélkül sem bírja ki – ránézésre fojtott orgazmus:

-        Nagyon szép! Tudod te hogy mész?

Tudtam. Volt még bőven. Nem sokára Zoli is „meglett”. Szigligetnél Kinga finom sós levessel várt minket. Pár kili múlva Attilát értem utol, aki Pecsenyét szerette volna, de célja vesztve futottunk együtt pár kilit. Nem traktált, jól beszélgettünk.

60-ig egész jól elpörögtem majd 10 aktívan szenvedős következett. Tudtam, hogy mondani fogom a magamét, így elkértem Katától a zenét – ha zenével a fülemen mondom a magamét, hátha nem frusztrálja, hogy válaszolni kell rá valamit…

Az ut’só 5-re feltámadtam. Megállíthatatlan voltam megint. Katát előre küldtem, hogy Dóri készülhessen – a kishíd után még azért átéltem a végtelent a váltó pontig.

Megérkeztem, más világ. Csabi szól, hogy a Kedves az egyik gyermekünkkel idejövet lerobban az autópályán, de a családunk Siófoki kommandó osztagának egyik része vendégül látja anyut és Árcsit, a másik része menti a Kedvest és Mikkamakkát. Személyiség-frontváltás, mérsékelt összeomlás, imádság, társba vetett bizalom és tétlenség okán saját feladatra való további koncentráció erőltetése, avagy 2 fish mac megevése, Csabi felszólítására tisztálkodás – egy alternatív formája – ivás, további só, magnézium és barna trutyi fogyasztása, nyújtás.

Dóri jól indult, Katát féltettem. Egy futó biciklis kísérése nem biciklizés! A bicikli inkább csak a lélekmentő munkaeszköze és mi keményen igénybe vettük Katát. Csabit is, de ő legalább a bugyink színét elvitte magával az élményből. (Igen Dóri, a tiéd is, igen Zoli, a Dóriét is.)

A Cardio kontrollos frissítő pontot lőttük be következő állomásnak. Gondoltuk tiszteletünket tesszük az Iron Team-eseknél és lecsekkoljuk Zsuzsiék előnyét.

8 perc. Ok. Ami most ránk tartozik: Dóri jól van és továbbra is eltökélten, egyenletesen és kemény iramban megy.

Boglári váltópont nehézkes megtalálása. Nem tudom mióta volt sötétség, de itt már stabilan. Érzésre sokat vártunk. Elment Zsuzsi és Helga is. Kisvártatva Dóri is. Zihál, zilált és látszik majd bele döglött, hogy a csapatunkat mentse. Az ő perspektívájából talán vesztett csatának látszott, de én láttam mennyivel vannak előttünk és milyen állapotban és úgy láttam, jók a kilátásaink a háború tekintetében – ez persze rossz hasonlat, de mégsem hasonlíthatom ökumenikus virágszedéshez.

Rinyás voltam, így miután megkészítettem Katát - aki épp szemernyi élelem csipegetésre szánta rá magát az egész napi nélkülözés után. Kezébe nyomtam a levetett aláöltözetem a sapkám és a lámpát, amivel sikerült annyira megosztanom a figyelmét, hogy elesett, majd visszakértem a lámpát, fel a zenét és elrohantam. Befordultam. Nem létezett senki. Gondoltam Kata mögöttem van, ha történne valami, s fél szemmel láttam Csabiékat, hogy velünk együtt jönnek autóval. Ez megnyugtatott, biztonságérzetet adott és önbizalmat. Éreztem, hogy bíznak bennem, és értem vannak itt. Szemellenző vissza. Kata integet a látóteremben:

-        Helga! Azt ott Helga! Megelőzöd!

Meg.

A következő váltóponton lépek csak vissza a valóságban. Citromot és kólát kérek.

-        Mennyivel van előttem az előző páros csaj?

-        Te vagy az első páros csaj.

Csabiék értek mellénk autóval:

-        Mennyivel van előttem?

-        Nyugi. Már rég ott hagytad a p*****a. Mindjárt jön a férjed.

Kata vackul fest, de kötelességtudóan, eltökélten nyomja. Szemerkél az eső és kikészítettem – csak remélem, hogy Dórinak is volt benne része... :P A hírre, hogy Fidó innentől a végéig segít minket, végül engedett a rábeszélésnek és kiszállt, hogy bevárja Attiláék  kisbuszát.

A 2. etapom (31 km) második felére csatlakozott a Kedves.

Megláttam, kizökkentem. Kérdezte, meséljen e, hogy szóval tartson.

-        Igen.

Büszkén mesélte, milyen nehézségeket hidalt át, míg futottam – megteremtve nekem a biztos futó hátteret. A gyerekekről, az autó lerobbanásáról, a rokonok szeretetteljességéről, és én összeomlottam. Beköszönt a futó királylány = szar anya érzés. Szűkült a légcsövem, legszívesebben sírtam volna. De mit tesz ilyenkor egy objektív férjét nagyra tartó sportoló nő?

Érzelmileg megszorongatja kedvesét, igyekszik bűntudatot kelteni, majd felteszi a zenét és megkéri maradjon mögötte, hogy a saját tempójára tudjon figyelni.

Fidó hála Istennek tudta, hogy ez a nő csak a legkisebb százalékban van jelen abban, akit feleségül vett és így a hátam mögött, csöndben szeretett tovább – kérhetlek ne vidd át az értelmét és ne képzeld el úgy!

Utolsó előtti pont a váltásig, kérdem mennyi van még? Többet mondanak, kb. másfél kilivel. Kiakadok, nyilvánosan káromkodok, majd egy kevésbé szerethető állat, mint a hattyú halála – jelenet adok elő visszataps híján is újra meg újra, majd pofázás és szenvedés a váltó pontig.

Dóri el jó iramban. Csabi tankol engem a kocsiban. 6 perc az előnyünk. Már mondtam, beugrom még a végére pár relatív gyors kilire, ha kell. Nem tudom a srácok taktikáztak e ezzel, de azt tudom, Dórinak rossz a gyomra, váltást kér. Egy idegbeteg leharcolt kis rom vagyok, de lelkesedek. 5,5 km-t beszéltünk meg, a következő váltópontig. Dideregve ugrálok, mint egy kukászsák rám húzva a „hajléktalan” pulcsim – kezem belül, hogy gyorsan lekaphassam/ leránthassák rólam. Csabi a már fáradt izomzatom b­­­*****ja, fáj, mint a „rosseb” dideregve szentségelek… Dóri, Kedves és a bringázó Attila jön.

-        A végét behúzod? - kérdem

-        Be! – mondja meggyőzően :D

Csikorogva indulok. Lassan melegszem. Érzem az erőt, de kell az idő. Attila nyugtat. Nem kell. Jó, lehet, hogy kell, de úgy sem sikerül. Indulok, erőm van. Élvezem. Ez a szakasz, amit tavaly végig emelkedőnek láttam, most siklok rajta. Bár 500 méterenként kérdezem a távot, érzésre mégsem számolom. Inkább biztosítom magam:

-        Ezt már nyomhatod.

Nyomom.

Ut’só váltás. Dóri indul, dombnak fel, keményen. Ránézünk azért a csajokra, mennyire sietős nekik, s ez okból nekünk. 12 percre Helgáék, Zsuzsi még egyszer annyira, egyedül. Fejemben megindul a D/Nóri csapat himnusza – csak vicc, nem létezik ilyen. Indulunk, telefon csörög:

-        Hol vagytok? Befutunk mindjárt!

Végül is nem messze, de a közös befutó realitását tekintve sehol.

Dóri egyedül fut be, iszonyatosat hajrázva a végén!

Nehézkesen a parkolóból lemásztunk egy közös fotóra, amit a FB-n megtekinthettek. ;)

Nyertünk 18:16:48-al.

Nincs frappáns végszó. Van amikor kijön a lépés, van amikor nem.  Most kijött. A saját tanulságom talán annyi, hogy a tavalyi edzésmunkát kihozta ez a váratlan és makacs pihenő időszak. A Csapat eredményéért jobb meghalni – talán kicsit könnyebb is – mint egy sajátért –HA JÓ A CSAPAT PERSZE! :D S, a D/Nóri az!!

Tisztelet, szeretet és köszönet Márton Attilának, és gratuláció. Róla „mesélnek” az övéi eredményei: Zsolti, Zoli, Kicsi immár Edit és Pecsenye nagyszerű egyéni csúcsa. Kézszorongatós vállveregetés nekik és Jocinak, valamint inspiráló csajfutó párosoknak Helga-Réka kettősnek és Ági-Zsuzsi duonak és minden ereje szerint küzdő résztvevőnek.

Kata! Kösz, hogy bevállaltál minket, nem akartam, hogy lásd a „sötét oldalt”, de fény híján… - bocs.

Dóri, neked elrettentő, milyen fejed – belül :) - van a versenyzéshez! Szuper csapattárs voltál!

Csabi! Te az autós segítés csúcsa vagy. Kösz az extrákat – mindenre gondoljatok a tisztesség és a sportszerűség határán belül! Nem tudom, mit mondhatnék, ami nem szentimentális, vagy ripacskodás. Csináljuk máskor is közös csapatot!

Kösz Anyu! Tudom, nehéz neked, mert számodra mi voltunk a minden. De nekem is a család a minden, de amire Isten elhív, az kötelez. Ezzel a gyerekeknek is példát szeretnék adni, s hiszem, a javukra lesz!

Kedves Nyuny! :) Szeretlek. Köszönöm, hogy úgy kínáltad nekem a páros lehetőségét, hogy a saját egyéni UB célversenyedről mondtál le Árcsi családunkba érkezésekor. Köszönöm az óriási láthatatlan segítséged. Azt kívánom én legyek a kis kertvárosi rendszerető, sütivel hazaváró, gyerekeket tisztességben nevelő kis feleséged, akit kívánnék neked!

Reggel 4-re ágyban voltam, 5-ig fél éberen dolgoztam fel az információkat. Élvezte az agyam, hogy kontroll nélkül csaponghatnak a gondolatok – bár nem nagyon távolodtak el az UB-től.

5-kor szólt Árcsi, hogy reggelizne, s volt kedve után beszélgetni. Így a továbbiakban „glöá”-ról és „beőőőő”-ről trécseltünk Kinga ébredéséig. Hálás vagyok érte, hogy együtt „kelhettünk” és tölthettük együtt a napot a rokonokkal. Ez az én életem, és ugyanazzal az elkötelezettséggel szeretném a megelégedettségig fokozni, mint az elmúló szűk napban.

 ^„Nem tudjátok-e, hogy a kik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek.

Mindaz pedig a ki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető; azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant.

 Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint a ki nem levegőt vagdos;

Hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” (I. kor. 9:24-27)