Sokadik verseny, sokadik beszámoló. Első sorban magam számára, de ha érdekel, bárkit, akkor magam számára csak másod sorban - (emlékül, hogy emlékezzek, mikor már csak emlék lesz) :)

Különlegessége, hogy Attilával egy mezőnyben futhattunk. Nagy élmény volt vele együtt versenyre készülni – „az út maga a cél” szellemben. Látni az elszántságát, a határait, hogy hogyan lép túl rajtuk, és hogy hogyan és milyen döntést hoz nehéz helyzetben egy hiteles és tiszteletet kívánó személyében az örök sportoló veterán. A küzdeni vágyás és a versenyszeretet kortalan és kiírthatalan szeretetét.

Velencén aludtunk családilag, a kiruccanás részét borzasztóan élveztem. Egészen megszoktam már, hogy a felmenőmmel és a leszármazottammal együtt kell megélnünk Kedvessel a tökéletes kikapcsolódás állapotát.

Versenyre virradóan mégis mindig meglep, hogyan érhet ennyire készületlenül a verseny? Elhozott ruha halomból túrom a megfelelőt. A Kedvestől kapott topról vágom a címkét - az előző versenyen azt az egyet hagytam el, ami nem dörzsöl ki. Mindegy milyen, típusra ugyanaz - Editnek tetszett, ez feldobta a bennem altatott design-éhes nőt...

Rajt előtt 4 perccel gyors érlelésű gondolatokkal tuszkolom át a rajtszámomon a kért rövidre vágott vékony gumit (rajtszám tartóm meg otthon szabadságon...)

Rajt! Na, végre! Beköszöntött a nyugalom. Nekem itt most az a dolgom, hogy hagyjatok békén! (Hogy szépítsem: teszem ezt én is őszinte szeretettel, és egyébként mindannyitokért való hálaadással.)

Brutál a meleg. Ezt nem gondoltam volna. A pályának vannak előnyei, jó hogy látom a sporttársak arcát, rajtszámát, de sok és élesek a kanyarok, rövid a pálya, s a térkő nem csak magasságában egyenetlen, de a vízelvezetés miatt két oldalra lejt is. Ízület gyilkos, 24 órára szerintem alkalmatlan, de a legnagyobb jóindulattal is necces.

A meleg és a gyomrom megint cinkosok ellenem. Második órában visszafordíthatatlannak tűnő hányingerem fordította vissza egy hideg grapefruitos Borsodi, a Kedves nyálával a fémdobozon. Kincs volt. Ugyanezt a hatást nem tette meg 5 és 7 óra múlva, mikor rokonaim jelenlétében, meghitt családi körben hányhattam ordítva. Az alvó Mikka mellé heveredtem, aki a pálya széli játszó sátorban aludt. Jól esett beszélgetni a húgommal, hát ez kell hozzá, hogy végre legyen időnk szót váltani egymással, közben Mikka ébredt. Örültem, hogy maga mellett látta az örök futó anyját.

A következő hányás se vicces, se praktikus nem volt. Vártam a hűvöst, de nem jött. Két körönként verettem a tarkóm a part menti hideg zuhannyal. Ilyenkor pillanatokig embernek éreztem magam, kiváltságosnak és kiválónak. A nap melege lépésről lépésre párologtatta el mindezt a vízzel együtt, ám újra és újra alá álltam! :D Kajálgattam, futogattam, az első 12 óra nagyon amatőrre sikeredett, de ez nem igazán érdekelt. Túlélésre, futás szeretetre játszottam. Tudtam, a helyem tartom, az előnyöm növelem, ha utolér a lelkiismeretem az éjszakát megnyomhatom. Addig is Kingussal jó pár tört kört kocogtunk együtt a pályán. Ne tiszteletlen bohóckodásnak véljétek, kérlek. Látszólagos komolytalanságom az ő immár sportszeretetének komolyságát erősíti. Igyekeztünk nem feltartani senkit, a saját teljesítményem felett pedig így döntöttem – nem így egy VB-n természetesen.

Mint minden hosszú futásra, a végső „minden mindegy” állapot előtt, jellemző szélsőségesebben élek meg érzéseket, impulzusokat, épp azért mert aljaimban érzékenyebb vagyok. 10 órája pályán voltunk már, kezdtek lehullani a sallangok. A 24 órások tartalékoltak – kivéve talán Pecsenyét, aki minden ösztönzést megragadva, tette magáévá a 12 órások lendületét – s a 12 órások közt is látszik, ki mit gondolt magáról eleinte, s mennyire tartja magát most. A 12 órás versenyt vezető Kitti számomra erőltetett, figyelmet kérő viselkedése zavaró volt a pályán. Vele való szóváltás távolról sem a pályán megszokott személyes kitárulkozás volt, inkább öncélú fecsegés, amivel olykor magányába tört. Közepesen erős eredményéhez gratulálok. Kívánom további fejlődését állhatatosságban és jellemben. Figyelemért kiáltó vigyora legyen figyelmet kérő bölcs mosollyá. 11. órában Fidó eképp próbált felrázni:

-       Ha idegesít a csaj, adjunk neki 4-en 2-t (4 körön 2-szer verjünk rá). Nem volt egy kili a pálya, így kellett az 5 kör. Értelme épp nem volt, de ott viccesnek tűnt, ezért is röhögtünk, majd visszatértünk dolgom végzéséhez.

Fidó a’sszem 2 óráig kísérgetett. Sokat segített, s a csodás, nem megszokott környezetben, jó volt hosszan beszélgetni, majd dumálgatni, majd rizsázni, s később hallgatni. Igaz pályán futott eredmények nemzetközileg nem elismertek – tudomásom szerint – de ennek előnye képen jó, hogy pályára szállhat egy-egy húzó ember.

Bejelentését, miszerint MOST visszafut a szállásra Kingushoz, akkor tette meg, mikor egy megkérdőjelezhetetlen kijelentést tettem:

-       Most nem megyek tovább.

Elment. Gyomorbizonytalankodással hasaltam egy jó negyed órát a téli kabátomban. Anyukámtól kapott versenyigém kereste lelkemben a jó talajt: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van Tenálad.” (Jn.6:68) Átfagytam, magamra hagyódtam, s idegesítve nyugtalanított a láthatatlanul, de súlyosan múló idő.

Persze elindultam, mikor már elég ratyinak éreztem magam – tudom, ezt homoszexuálisra mondják, de hallottam már lúzerhez hasonló értelemben, én is eképp használom…

Egy forró tea és egy sós tésztaleves összekapta a gyomrom, s másfél óra múlva egész jól voltam. Ideje volt megindulni, kedvem is volt. A táj gyönyörű volt, s megéltem azt az örömöt, amit nem tudunk átadni a minket távolról értetlenül figyelő embereknek: mekkora élmény nappalból éjszakába futni, s éjből újra nappalba. Együtt lenni a természettel őbenne, az ő ritmusában, s zabolázni, s birtokolni az ehhez kapott erőt. Innentől csak krumplit, tésztát ettem, s Kinga féle zamatos gyógynövény teát ittam kétszeri koffein-desszerttel megspékelve. A térkő hepehupássága, lejtése és a gyakori kanyarok szétverték a lábam és szétszedték az ízületeim. Kb. reggel 9-ig tudtam jó iramban haladni, utána vissza kellett vennem, hogy puhán tegyem a lábam. A zeném az ut’só 5 órában fenn volt.

Ja, az erőteljes személyélmények egy részével adós maradtam. Dóri hiányzott a pályáról, nem pótolta részben sem, hogy a verseny szinte felét lent töltötte – ez bók! (ha kétséges lenne :))  Köszi és puszi Zsoltinak és Tibinek, hogy szolidaritásból lejöttek, bíztattak, már a jelenlétükkel is.Hálával és tisztellettel tartozom viszont Attilának, aki a rajta tett erőszakot – hogy beneveztük egy 12 órás versenyre – elveivel ellentétben magáévá tette, s a körülmények és erőnléte átlagaként volt jelen és teljesített a mezőnyben. Hatalmas élmény volt Edittel futni. Érezni az erejét, egyesíteni az enyémmel, egymással együtt lenni, s mindeközben menni keményen, óriási élmény volt. Szerintem ilyen jól még nem beszélgettünk, pletyizéssel fűszereztük… Megnyugtatott, hogy bármi történjen, mi vagyunk az 1. és 2. helyezet. :) Tudom ez slendriánság, s tudom én is büszkébb lehetnék az eredményeimre, ha lenne bennem versenyszellem – mert akkor ugye használnám is. Felszabadított ez a tét nélküliség. Mégis mindketten mentünk és ez borzasztóan megerősített engem is: csináljuk az DOLGUNK. Mert most EZ az! Körönként láttam az arcán a visszajelzést. Nem azt, hogy „lenyomlak geca”, hanem hogy „ismerem a küzdelmed, vívom én is sok erőt neked a saját diadalodhoz!” Tisztelem és köszönöm, hogy az „altatást”, mint taktikát nem tapasztaltam tőle. Köszönöm, hogy elsősorban ember voltam számodra, mint versenytárs. Edit! Ritka madárfajta vagy! ;) Nehézség volt Tamást látni pályán kívül több, mint 185-ször. Nem tisztelem. A nagy emberek által megélt nagy élményeim Zoli gazdagította. Igaz, egy matematikus hozzáállásával volt a pályán, de egy eltökélt sportemberként küzdött, a matematikázott ideológiájáért. Először inspirált engem a tisztelet, amit kiváltott a hozzáállása. Máró Csabival most nem futottunk együtt, amikor jó lett volna, nem úgy alakult, aztán meg már úgysem lett volna építő erejű.

Már csak háromnegyed óra volt vissza a 24-ból. A nap megint iszonyúan erősen sütött. Égett a tegnap felégett bőröm és az egész éjszaka lüktető ajkam. Pillanatnyi sugarától is fájt a fejem, legszívesebben árnyékba bújtam volna, de nem lehetett. Teljes területében napos volt a pálya, akár csak tegnap. A fáradtság okozta fázás ellenére is topra és sortra vetkőztem ismét, s folytattam a megkezdett izzadást. Fidó, s Mikka megérkeztek. Éreztem, képtelen vagyok elmagyarázni Kingának, hogy anya még mindig fut, mikor este fél tízkor, mikor aludni ment, s elköszönve előre vetítettem, hogy reggel itt várom, azt mondta:

-       Anya ne! Ennyi! Ennyi! Kész!

Szívfacsaró volt… Alantas eszközhöz nyúltam.

-       Tudod, megbeszéltük, ha anya futhat, tudunk venni trambulint. Na, futhatok, vagy megyünk aludni?

-       (sóhaj) … Anya … futáááás!

Ez az, ami ma reggel már nem lett volna hiteles. Fidó vette a gondolatot, s a hátra lévő pár kör erejéig depónkhoz érve figyelmét csalta rólam, így csak a kürt pillanatában látott meg – nos, nem az a klasszikus, ábrándos anyakép lehettem :D

Egy büfé előtt ordított ránk a duda. Leültem, jól is esett, meg nem is. Kinga már állított volna fel, hogy bemenjünk bokáig a tóba, de jogos – ahogy vesszük persze – erőszakot lehetett tenni rajta, hogy várjunk, míg mérik a távot. A büféből kedves emberek árasztottak el nem várt portékákkal. Kedvemre alkoholmentes sört hoztak, ámulatukban fagylalttal kínáltak mindannyiunkat, Kinga strandjátékot választhatott, s hallatlanul, de hallhatóan, gratuláltak. Más dimenzióban éreztem őket, önzetlenségük és elismerésük nyitogatta a dimenziók közti ajtókat…

Érkeztek, s megtörtént a tört kör mérése. A következő pillanatban mezítláb totyogtam Kinga mögött, aki végre a vízpartra vonszolhatott. Ódzkodom a víztől, a fürdést is társadalmi norma révén gyakorlom naponként. Tudom, a halak szexelnek benne, tiszteletben tartom, de én idegenkedek tőle - viszont szívesen iszom. Lábam az őszi tóvízbe lógott – mérgezett macskánk jutott eszembe, elpusztulása előtt állt így egy félig teli lavórban…

Rossz gondolataitok távoztassátok, mert kusza gondolataim és fáradtságom ellenére nagyon is jól voltam. Eldőlt, hogy megnyertem az OptiVita ultrafutó kupa sorozatot a vége előtt egy versennyel, behozhatatlan előnnyel. Egy hőségriadóban végighányt verseny kivételével erős „B” és „C” szintű eredményekkel teljesítettem, kizárólag 1. és 2. helyezésekkel a havonkénti, olykor 3 hét különbséggel megrendezett 12, 24 órás versenyeket. Célom az önismeret és jelképes díj miatti győzelem volt – bocs, GYES-es anyakén ennyi pénzt futóversenyekre költeni a közvagyonból másképp vállalhatatlan számomra. Így közelítünk a 0 kiadáshoz, mínusz egy trambulin. :) Elméletben mind enyémek már! A sorozat utolsó versenyét, a Győrben rendezendő 6 órás – egyébként Országos Bajnokságot – nagyon várom. Az új 12 órás országos női csúcs kedélyem borzolta, fejem rendszerezett könyvespolcait söpörte le, s rakatta velem újra – nem csak velem. Egy a lényeg, ami a konklúzió: minden, magát valamire tartó ultrás biztosan újra gondolja, hogy részt vesz e ezen a versenyen, s nagy valószínűséggel felszívja magát, s ott lesz. Ez dukál egy országos bajnokságon! Hátha visszaadhatóvá válik az OB-k és VB-k porig rombolt presztízse.

Jó erőben találtak a másnapok. Fidóval a jövő heti 12 órás OB-ről fantáziálgattunk. Érzetem, hogy elbírom és kívánom. Értelme semmi, csupán érdekessége lett volna a helyzetnek. Munkabeosztásom felül írta, mint sok edzést mostanában… Meg ha lenne esetleg egy hétvégénk a családdal… Nos, Isten is így látta jónak.

Nagylábujjammal Kinga gumi nyuszijához beszélgetek már, kuncogva hallgatja, majd kacagva ízleli az arcomra kicsapódott sót. Kéri, hogy úszunk, mint Dóra és Csizi a tengerben.

-       Majd a tengerben, ha egyszer elmegyünk repülővel – ütöttem el a dolgot.

-       Juhúú, sititíí (ezt nem tudjuk pontosan mit jelent, szövegösszefüggésében szinonimaként használja a juhú, éljen, hurrá szavakkal) jó lesz anyaaa!

Anya! Akkor futás Kigával! Gyorsan!

Most erre mit mondhatnék… :)