Nyakig az anyaság fodrozódó tajtékjában a laptopon a hangos könyvet keresem. Nem állhatom, rápillantok a gmail-emre, ahol bontatlan üzenet fogad: megköszönik nevezésem a 6 órás OB-ra.. Hívom a Kedvest, érdeklődöm a hogyléte és a sportolásunkkal kapcsolatos jövőképe felől:
- Gondoltam szívesen futnál még idén egyet, és én is és a mai nevezők nyeremény játékban vesznek részt.
Megkezdtük a felkészülés: hívtuk a mamákat, keresztszülőket, ki ér rá, melyik gyereket szeretné és azt hol.
A legoptimálisabb verzió szerint, ahol mindenki a lehető legjobban jár – kivéve a nagyikat – a péntek éjszakát Velencén terveztük eltölteni, ahogy tavaly is, de mivel a szállásdíj gyerekek nélkül is nettó 40-től kezdődött, s bruttó 80.000 fenekére verni 6 órányi futásért, ez most nem realitás. Új terv: pulyák maradnak mamákkal, mi megyünk. Az így külön töltött idő viszont nem bruttó kb. 7 óra, hanem 12. Berinyáltam, Kinga rossz passzban van, Árcsi kicsi, maradok. Új terv: Kedves kivesz szabit csütörtök, péntekre, azalatt mindenki együtt itthon, szombaton lelépünk, vasárnap mindenki együtt itthon. OK!
Kedves a hűtő tetejéről besöpörte egy zacskóba a futós-speckó-izo-táplálékkiegészítő-vitamin-szarokat én pedig este 11-kor az éjszakai fénynél bedobáltam pár cuccot. Még mindig nem sikerült beismernem magamnak, hogy ez a kukába való versenyre készülés nem a családi állapotomból fakad, hanem a lényemből… Reggel 6-ra beállítottuk Árcsit, fél 7-re Mikkát – ha az előbbi nem ébreszten ;) Etetések, öltöztetések, összepuszilások, indulás.
Na, MOST érkezett el a ráhangolódás pillanata. Ketten, „apa kocsit hajt”. Víz előre, futócucc ellenőrzés, ok, kéne reggelizni. Útba esik és viszonylag megfelelő táplálékot biztosít à pékség. Hajfonás. Hopp hajgumi! (Velencei Lidl-be lerakott nekünk egy csomaggal a Gondviselő.)
Megérkezés, a sok ismeretlenes rajtlista után sok ismeretlenes mezőny. Nem tudni ki mit tud, ruházat, alkat és arckifejezés alapján kár is találgatni. Verára, Szilvire számítottam kicsit, de nem jöttek. Kedves pörög én saját ritmusban („lassan”) szemlélődöm, készülődök, Dórival öltözünk – köszönöm a hajfonást és a segítséget az új hajgumi kiválasztásában. :) Rövidnaci hózás közbeni gondolatfolyam-részlet: mégisjólettvolnaepilálnimindegymertúgysemsmikelekdelegalábbegyfülbevalótbenyomokmertazmindkettőnélgyorsabbkompresszióstúgyisveszek… van tovább is, de azt már én sem vállalom. :)
Rajt felé haladunk, Kedves már siet elém:
- Hol voltál???
Átöltöztem, míg ő átöltözött, innivalókat kevert be, kajákat készített ki, rajtszámainkat feleszkábálta a rajtszámtartóra és még ki tudja mennyi milyen koncentrációjú életet zsúfolt bele ebbe félórácskába.
RAJT – már vártátok a sok rizs után, mi? :D – Dórival indultunk, ahogy megbeszéltük. Könnyen esett, a pálya iránti szeretetem viszont nem alakult ki az elmúlt évben. Az idő szuper volt, a levegő oxigén-dús. A csapatból mindenki ellépett, pedig nem rossz irammal kezdtünk, kb. 5:15 körül – persze célja válogatja. Edit, Zoli és Máró Csabi nem versenyzett, Attila viszont igen és én imádtam, hogy kicsit lekerült rólam a figyelme! Bálint az élre ált, az első órában 3 kört kaptunk a pillanatnyi „férfi dobogósoktól”, Zsolti a saját tempójában kezdett, erejéhez mérten jól, talán egy kicsit gyorsabban, Joci is stabilan előttünk ment, nem tűnt úgy, hogy erőlködik. Tét nélküli első óra volt, Edina, Doki bácsi, és a 4 órások közül Beáékkal kerülgettük egymást, ill. voltunk egy blokkban. Dórival előirányoztunk egy esetleges 2. közös órát, de legfőképp épp zajló betegsége okán ezt felülírtuk, s mikor Zsoltitól megkaptuk az első kört az első óra után, tovább mentem vele. Erősnek tűnt az iramváltás, de nagyon jól esett. Attiláékig „utaztam” vele, ott „lekapcsolódtam” a Kedveshez, s Attilától – akivel eddig együtt mentek – viszont elléptünk. A második órát együtt fejeztük be 5-ös átlaggal. Vagány volt, hogy bizonyítottan többek vagyunk, mint az, amit otthon látunk egymásból/magunkból. (Bár itt kell megjegyeznem, hogy új dimenziókat nyit egy férfi sármosságában, ha apává válik, és úgy van még mindig nagyon jó feneke, hogy közben növekszik szeretetben és az övéi iránt elkötelezettségben és felelősség vállalásban.) … és VELEM fut. ;)
Elkezdtem frissítést, 2 óránként só, óránként lúgosító… Végül Cipő tanácsát követve alakult a tuti frissítés kóla ropi formájában vettem magamhoz, sokszor emlékezve : „SÓ ÉS CUKOR KELLENE…” Érezzetek velem: https://www.youtube.com/watch?v=9E_vlYEoW-Y :) Mivel nem volt tervezett frissítésem, ezért nagyon sok idő ment el depózásra. Turkálás, visszaszaladás, leesett-felveszem, keresem stb. Zoli segített volna, de nem volt „otthon” a cuccaink közt – azt meg egy magára valamennyit is adó embernek sem kívánom, hogy a sporttáskámban kelljen turkálni, de főleg Máró Csabinak nem – akinek már egyszer megadatott, s minden cuccom kimosva, hajtogatva és rendbe bepakolva kaptam vissza, mikor egyszer kocsijában felejtettem a cuccom. Hahahaha + kösz. :)
Szóval a harmadik órában jókedvvel, jó iramban lézengtem, s már rá- ránéztem a kivetítőre. 3. helyen álltam, néha 2. Dóri Bálint Évire hívta fel a figyelmem, őt sikerült beazonosítanom, de hogy a másik „csaj” ki és hol van, fogalmam sem volt. (Jószerivel végig egy körben voltunk.) Arról, hogy ki van az országos bajnokságra nevezve és ki a nyílt futamra, azt amúgy sem tartottam mérvadónak. 3. órától nem is számítottak az esetleges kétségeim, éreztem, hogy nyert ügyem van. Egyensúly, harmónia, stabilitás, jó a gyomrom, sem az emelkedő, sem nőiességem ciklikusságából adódó hirtelen aktualizálódott alhasi fájdalmam nem zavart. (Ha már a pályán köp, büfög, nyomja a kémiát, ahogy csak lehet, legalább a leírásban legyen „nagys’asszony”. :)) Jó lendületben voltam, és éreztem, ha menni kell, akkor tudok és még kedvem is van. Feltettem a zenét és élveztem az állapotot, amiben vagyok: „flow”. Bálint közben kiszállt, Zsolti minduntalan elengedett, Joci beállt Attila mellé segítségül, Dóri vívta a maga harcát, Kedves pedig a 3. óra után visszább vett. Nem nagyon volt kivel menni, de nem is hiányzott. Az 5. órára konkrétan nem is emlékszem, szóval „jelenlétével” összemosta a 4. és a 6. óra határait. A 6. órában már nem voltam olyan virgonc és annyi kraftom sem volt, mint ahogy általában szokott. ITT éreztem, az edzésmunka hiányát. Heti 80 kilométerből gazdálkodom, amit esetenként sikerül 100 körüli feltornázni, de annak vagy a család, de inkább a pihenés szempontjából nagy ára van. Nem panasz képen, inkább anyáknak bátorítás képen mondom, hogy 2 edzés kivételével este 22-22:30 körül jutok ki futni, mikor a gyerekek elaludtak. A hosszú edzéseket sokszor éjszaka oldjuk meg, a hajnalok pedig csak azért maradnak ki, mert Kedves még testépít is, és azt épp akkor. :)
A 6. óra „levezető” szakaszban csapódott mellém Máró Csabi. A tempóját olyan volt „benyelnem”, mint a propoliszt: jó az neked, mér kéne, hogy még finom is legyen. Próbálta „finomítani”, amennyire lehetett, sikerült. Volt zene, jóindulat, segítő készség, bajtársiasság, önzetlenség „újságpapírba csomagolva”. ;) Köszönöm!
A kürt után (69.39 km) hamar civilek lettünk az átöltözést az autóban abszolváltuk, útban a vasútállomás melletti játszó felé, ahol mama és Kinga múlatták az időt – kis daginak még kicsit várnia kell a találkozásig, míg hazaérünk… :/ Jó érzés volt a csapattal körbe ülni az asztalt, bár a figyelmem már KingaMankáé volt. Nem a bajnok és a gyönyörű kislánya voltunk, de nem is Viki és Kinga, hanem Ő a kiskakas és pedig a török császár az érem pedig a „gyémánt félkrajcár”… Csapattársaknak ezúton is évadzáró ölelés, mindenkinek tisztelet és gratuláció és bocs, a jelenlegi személytelenségért.
Köszönet a Jóistennek aki tükrében olykor megláthatom, hogy nem csak a lebüfögött pólós, kialvatlan kóchegy vagyok, akinek a trénig nadrágján már egy hónapja egy tipegni még nem tudó gyerek lóg, amelyik meg már nem lóg, gyakran emlékeztet rá: „rossz anya vagy!” Mindemellett az vagyok akivel neki terve van, s akinek megadja szíve kívánságait (nem bajnoki cím, csak futás, de persze jól jön… ;) ), Attilának, aki kikészít azzal, hogy képtelen elveszteni velem kapcsolatban a reményt, a Kedvesnek a szeretetének a megnyilvánulásának az összes formájáért és azért, hogy annyira könnyűvé és magától értetődővé teszi a maga szerethetőségét. Családtagoknak a verseny alatti mellénk állást – légyszi legközelebb másnap is gyertek segíteni, mert fáradtan és hulla magnéziumhiányosan kárpótolni a kölköket a tőlük elvett időért: brutális! IronTeam-nek a sporttámogató hozzáállásért.
„De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot” (Róma 5:3)
Benne volt a pakliban? Én úgy mondanám szinte borítékolva volt. :)
Jó írás és szuper teljesítmény egy GYES-en lévő anyukától. ;)