Vigyázat! Nyugalom megzavarására alkalmas unalmas és csöpögős írás következik. :)

Váratlan fordulatokban bővelkedő izgalmas történetem befejező részéhez értem. Ennek örömére agyalok rajta, hogy leírom 100-szor, hogy máskor nem rúgok bele a fotelbe. Esküszöm, nem fogok kopipésztelni. Csak újra futhassak :)

Ami most már úgy tűnik, lassan menni fog. A múlt szerdai kudarc után úgy döntöttem, kap még pár napot a lábam, és időnként újra és újra rápróbálok, egyszer pedig csak már jó lesz. Az elmúlt héten amúgy még tovább javult a helyzet, egyre kevésbé sikerült szűk cipőben, új szandálban is úgy helyezkednem, hogy belenyilalljon, leszedtem a rögzítést, és úgy sem volt már gondom. Egyre kevésbé hallom, hogy kattog, bár szombat este volt egy mélypontom, amikoris úgy éreztem, mintha ilyen gyulladásos jellegű fájdalmat éreznék a környéken, ámde a talpi részen. Mindegy, jegeltem + Fastum gél, és másnapra nyoma sem volt, szóval nem voltam hajlandó mélyebben beleásni magam a problémába. 

Ahogy teltek a napok, úgy vártam, hogy ma újra futhassak. Mára már teljesen be voltam sózva :) Aztán, amikor felvettem a futócipőt és nyomni kezdte a lábamat - az adott ponton természetesen - ismét rámtört a jól ismert fájdalomtól való rettegés. Ez a nyomás érződött amúgy, leginkább az elején, de aztán nem erősödött úgy, mint múltkor. Ráadásul talált a lábam egy jó pozíciót a cipőben, így végül is még csak nem is mondanám, hogy fájt. Éreztem-éreztem, de tudom, hogy nem tudok fájdalommal futni, tudom, hogy nem erőltetném, ha irreális lenne (ahogyan az az elmúlt két alkalommal történt), de nem volt az. Futottam, haladtam, és jól esett a mozgás !!

És közben gondolkodtam. (Mégha kicsit túlzásnak is hangzik ;) Az "én és a futás" témáról. Többektől többször kaptam meg, hogy milyen a viszonyom a futáshoz, hogy miért futok. Az nem sokakban merült fel, hogy azért futok, mert szeretek. Sokáig bennem sem, mert én nagyon nehezen kezdtem futni, és mélyen gyökerezett bennem az ellenszenv, az iskolás rossz érzések, az oldalszúrás. Miután ezen túlléptem, sokáig valóban céljaim voltak, amiket csak módszeres edzésekkel lehetett elérni, akkor azért futottam sokat. Aztán - kaptam olyan véleményt, hogy csak - azért, mert képbe kerültek a srácok. Persze jó motivációt jelenett, hogy bírtam velük a tempót, ezt nem tagadom. 
Aztán jött egy "törés", amikor valóban lecsökkent a mennyiség, és ha szigorú akarnék lenni, a minőség is, de nem akarok az lenni. Egy ideje nem hajtom szét magam, de egyszerűen életem része a futás.
Az a döbbenet, hogy ez mindeddig, amíg ki nem kellett hagynom 3 és fél hetet, még csak nem is volt tudatos számomra...

Mert én nem megyek ki, ha hideg van, vagy ha kánikula. Én nem megyek ki nagyon korán vagy nagyon későn. Én nem megyek futni esőben, metsző szélben. Vagy ha sok a meló, vagy nagyon kimerült vagyok. De amikor kimegyek, akkor jól esik, és feltölt a futás. Jó átérezni azt a sok-sok érzést, amelyet felszabadít, átélni az évszakokat. És ez nekem nem megy egy sima sétával. Jó-jó az is, de nem olyan. Egyszerűen az életem része a futás, és hálás vagyok érte, amiért az lehet, és tökjó, hogy ez így meg is fogalmazódott. Soha nem leszek nagy futó, gyors futó, a továbbiakban sem szeretnék hajszolni semmit, de most még tudatosabban leszek hálás minden egyes lefutott km-ért, bármennyire is csöpögősnek tűnik ez így leírva. 
De nagyon jó most így ennek tudatában lenni. Mert bár több, mint 10 éve futok úgy, hogy azóta - mindezidáig - teljes hetek nem is igen maradtak ki, valahogy ez sose volt egyértelmű. Talán azért, amit az imént is írtam, hogy én nem napi szinten futok. De az a heti 3 vagy 4 futás, ami számomra az optimumot jelenti, az nagyon fontos része az életemnek. Anélkül olyan - volt ez az elmúlt 3 és fél hét - mintha nem kapnék levegőt.

Szóval ma végre nagyon jó volt fellélegezni. Megnyugtató érzés, és végre újra átjár a bizonyossággal járó szabadság érzés, hogy újra futhatok. Mert futni jó! :)
Miondazonáltal azt nagyon komolyan fogom venni, hogy óvatosan vetem bele magam újra a mozgásba és fokozatosan terhelem újra a lábamat, szervezetemet. De ez már nem lesz gond.

Vagy mégsem? Váratlan fordulatokban bővelkedő, veszedelmesen izgalmas írásomból majdcsak kiderül.

Azért így visszaolvasva a múltkori "fejezetet", jelentős előrelépés látható. Mert azért úgy másfél héttel az
apokalipszis után visszakaptam az életem. Egy hét után ugyanis már megvoltam Flektor tapasz nélkül (mondjuk még volt két ilyen aprócska lila folt a kislábujjamon, ami ekkortájt múlt csak el), lassan-lassan végre fel tudtam venni cipőt, és visszakaptam az eredeti járósebességemet is. Kedves Apukám is döbbenten csodálkozva köszöntött a vasútállomáson, mikor múlt pénteken kijött elém (apokalipszis után 2 héttel), hogy idézem: "Jééé, Te jársz! Pedig azt hittem, hozni kell a tolószéket!" Hát, köszi :)

Szóval járok. Járkálás közben már fájdalom sincs, szóval a dolog már nem nyírja a hétköznapjaim hatékonyságát, plusz közben a teljes jogú megfázásom is elmúlt, szóval legalább már úgy érzem, az életemet visszakaptam :) Szóval panaszra semmi okom.

CSak most már egyre inkább futnék. Múlt szombaton persze még úgy gondoltam, korai volna, de azért kirángattam Anyumat az erdőbe (neki is kell a mozgás), hogy bekattanok, ha valamit nem mozgok. Ott azért már eleve volt egy olyan szándékom, hogy a végén, egy 100-200 méteres szakaszon kipróbálom magam, ám 43 méterig se jutottam, mert minden lépést erőteljesen éreztem, úgyhogy inkább megálltam.

Mára eleve beterveztem egy próbálkozást: kinéztem egy 3 kilis karikát, mondván, legfeljebb végigsétálom, ha futva nem megy. Közben azt is frankón megfogalmaztam magamban, hogy félek a fájdalomtól. Amúgy az élet más területén is [szerencsére ezt a fogdokim is kezdi kapisgálni :P], de itt konkrétan azért, mert tudtam, hogy ha fáj, akkor nem futhatok. És nem ment. 1 perc 16 másodpercig bírtam. Mondjuk ez jelentős előrelépés a szombati 43 méterhez képest. Aztán az is, hogy sétára persze a fájdalom enyhült, és bele-belekocogtam még a körbe, de ha azt vesszük, hogy 30 percen kívül értem célba, akkor jól érzékelhető, hogy összességében bőven a séta dominált.

Az a baj, hogy olyan kilátástalannak tűnik a helyzet. Pedig, ha azt veszem honnan indultam, akkor érzékelhető a helyzet javulása, másrészről viszont így még marha messze vagyok attól, hogy rendesen fussak. Most azt gondolom, pár napot megint kap még a dolog, aztán jövő hét elején: hétfőn vagy kedden próbálok rá legközelebb. Egyszer csak jobb lesz már.