Na, mondjuk a nyári edzés"munkám"ról mélyértelmű értekezést nemigen lehet tartani, de azért csak leírom, mire jutottam.

Alapvetően arra, hogy még csak lelkiismeret-furdalásom sincs. És már mér lenne?? Ennyit kívánt a kis testem-lelkem, hát minek kellett volna ezt jobban erőltetni??

Továbbmegyek. Azzal például marhára elégedett vagyok, hogy mennyit úsztam. A június-július-augusztusom 15,2 kili lett, és azért csütörtökre szeretnék összehozni még egy úszást. Jó volt a nagy melegekben elmenni az otthoni fürdő uszodájába, vagy itt Szegeden a Sportusziba, jól esett a hűvös vízben a mozgás. Jobban, mintha izzadtam volna 43 fokban futásilag, csak hogy hősnek érezhessem magam. Én nem vagyok hős típus. Én szeretem jól érezni magam.
Ha tehát a heti 1-2 úszást is hozzáveszem a 2-3 futáshoz, akkor azért kijön egy átlag 4 sport, és azzal kifejezetten elégedtlen sem lehetek. Asszem, ennyi most a mozgásigényem, ez az én szemszögemből rendszeres sportnak minősül, és nekem most ennyi a célom. Hogy mozogjak olykor.

Viszont vége a nyárnak, és az új év elé nézve sincsenek (már) illúzióim. Annyi, hogy "odabent" úgy tűnik, rendeződtek a dolgok, kaptunk egy vadiúj főnököt, akinek nem célja, hogy csakazértis ellenünk dolgozzon. Így aztán ilyen fronton meg vagyok nyugodva kicsit, ez persze jó a lelkemnek. De ettől még ez az ősz nem a sokkilis hetekről és az egyénicsúcsos versenyekről fog szólni. Most azt gondolom, az lenne a reális, ha futnék hétközben két rövidebbet, viszont, ha tehetem elmennék a srácokkal hosszút futni hétvégén. Mondjuk nem feltétlenül mindig, vagy csak egy részére, de a társasági élményérték, és az állóképesség fenntartása is adódna így együtt. Meglátjuk, mert amint kiüt a sok koránkelés, már nem biztos, hogy annyira jónak találom az ötletet. :D

De valami a héten, akaratlanul is elkezdődött. Még csak kedd van bár, de eddig kétszer voltam kinn futni - pihenőnap nélkül!!! :) Mondjuk ma felmerült bennem, hogy a tervezett 6-ost akár gyorsabban is futhatnám, de aztán lebeszéltem magam, nem kell túlzásokba esni na. :)) Más kérdés, hogy ez az állapot egy alapozás legelső hetében lenne optimális, és nem egy szabad nyár végén, de ez most kit érdekel? :))
Mert engem biztosan nem, max az, hogyha már kijutok futni, az legalább jó is legyen.
Hát, úgy legyen!!

Csak, mert többen rákérdeztek hogyanis volt ez, és azért. Szóval így:

Nem sok kedvvel indultam futni, de nekivágtam egy 6 kilis körnek. Minden egyes szakasz végén úgy éreztem, de jó, ezt már kipiálhatom, meg ezt is. Azért úgy a kör közepére lelazultam, és nem gondolkodtam, legfeljebb azon, hogy ugye-ugye pénteken este nem lesz vihar a Ligetben? (na, nem a pénteki 7 kilimet féltem ennyire:)

Egyszercsak hallom, hogy egy néni segítségért kiabál. Elesett a kertjében, és nem tudott felállni. :( Borzasztó volt látni a tehetetlenséget, a térde nem hajlott, és igazából én se tudtam segíteni, mert az ő súlya az enyémnek kicsit több, mint kétszerese lehetett. Nem bírtam el. :(

Bentről nem hívhattam segítséget, ott csak az ágyban-fekvő férje volt, de aztán kitalálta, hogy csöngessek be a szomszédba, ők otthon vannak, hátha segítenek. És így is történt. A szomszéd hölgy és férje egy középkorú házaspár, akik ismerik a nénit, ketten együtt tudták talpra állítani és próbáltak hatni rá, hogy ebben a korban nem feltétlenül lenne fontos gyomlálni.

Aztán -miután megbizonyosodtam, hogy nem tudok többet segíteni- eljöttem, és kocogtam tovább.

De jó érzés, hogy legalább megpróbáltam segíteni, vagy legalább segítséget szereztem, viszont szembesültem azzal az érzéssel, amit pszichológiából tanultunk, hogy az emberek általában nem állnak meg segíteni, mert rohannak.

És furcsa, hogy én meg épp voltam, amikor kellett. Nem hiszek ilyen felsőbb hatalmak létezésében meg nem vagyok vallásos, de azért volt bennem egy olyan, hogy ma el "kellett" mennem futni. És nem azért a 6 km-ért.