:-))

Végre itt a tavasz, és végre-végre hosszú hetek óta először végigedzettem egy hetet, és jó volt!
Huh, ezért a tavaszért nagyon meg kellett küzdeni. Én meg persze nem küzdöttem, kivártam. Ez van. Ezért nem lesznek nekem soha naaaagy eredményeim, de ezért nem is azért csinálom.
Visszapörgettem az edzésnaplómat, és tudom, hol romlott el. Február 9-én az 5-kilis felmérőn. Az ott és akkor sok(k) volt. Nagyon sok. Nem baj. Az élet tett róla, hogy ne legyek olyan "magasan", mert még megijedek tőle :))

Szóval tetszett ez a végigedzett hét, és még a B-tervemhez se kellett nyúlni. Persze jó volt a hétfői húsvét, jó, akkor már úgy éreztem, menni KELL, de igazából még nem esett jól.
A keddi társasági élet igen, aztán mikor szerdán pihit adtam magamnak, azt hittem, kezdődik előröl. Mellesleg csütörtökön a hosszú értekezlet után, ha akkor se megyek ki, megint kezdődik. Szinte menekültem Zolihoz, akivel az ő két gyors köre után döcögtem egy laza 7-est.

Pénteken meg ma már próbáltam valami "minőségit" is csinálni.
A pénteki nemmondom, nem úgy ment mint vártam, de miért várom minden tavasszal, hogy ott lehet folytatni, ahol tavaly nyáron abbahagytam? És miért várom mindezt egy ellógott 5 hét után? Nem értem. De mindegy is. Küzdősek voltak az 500-ak, és elég gáz, mikor az ember harcol egy 500-ért, és látja, hogy 2:15. Na, persze ettől nagyobb bajom sosene legyen! :) Azért csak összevakartam a végére egy 2:05-öt, persze közben rohangáló gyerekeket, bringásokat meg görkorisokat kerülgettem.

Ma valami hosszabbacskát akartam, de nem csak a sablon tegyük-egymás-után-a-lábainkat órákon keresztül, hanem kicsit közepesebb jellegűt. 3k+2k+1k. Ez azért még közte kilis pihikkel, meg oda meg vissza kerülőúton (éljen a Tisza-part!) jónak látszott, de megbeszéltem magammal, hogy a korábbi (tavalyi) hasonló edzéseimmel szemben most FEGYELMEZETTEN fogom csinálni. Na, ja. Ahogy Móricka elképzeli. Az első 3000-en még élt bennem az önvédelem, végülis hosszú edzés ez vagy miaszösz, egész jól alakultak az ötpercesek. A leggyorsabb tán 4:52 volt, de az az én tempóérzékemmel még belefér. Csak beszúrt az oldalam. Hogy ne rontsam el a feelinget, hagytam magam pár percet sétálni, hogy elmúljon, utána indultam csak a laza körre. A 2000-rel az volt a baj, hogy az meg lassabban indult, mint terveztem. 4:44-5 körül tán. Aszittem, nem megy ez nekem, ahogy pénteken is küzdenem kellett, próbáltam most is. Túl jól sikerült, a második fele 4:30 körüli lett, ekkor már tudtam, hogy megküldöm az utolsó 1000-et. Mellesleg ezen a ponton minden OK is volt, fogtam, hogy csiripelnek a madarak, hogy tele a liget, mondjuk azt nehéz lett volna nem észrevenni, hisz folyvást szlalomoztam... Aztán jött az utolsó kör. Szinte éreztem a pillanatot, amikor átszakadt az adrenalin-endorfin gát (höh, ezt egyszer egy Csernus könyvben olvastam, hogy a hosszútávfutók azért tudnak sokáig futni, mert ez a izé átszakad, és az endorfin elnyomja a fájdalmat), aztán tudtam, hogy most már lehet tolni. Mondjuk onnan már csak 550 méter volt, és több ponton is tudtam még erősíteni, szóval igen, így tavasz elején frankó a 4:17. Elégedett vagyok :o)

Csak azzal nem, hogy a butácska kis fejemmel elindultam pénz nélkül, pedig ehettem volna egy fagyit a Palánkból, lesétáltam volna vele a Tisza-partra, és csak aztán folytattam volna az edzést. Mert megérdemeltem volna :o) De holnap majd pótolom az elmaradást. Úgyis "funkcionális" futásom lesz. :)

Na jó, beírom ide is, már úgyis régen írtam...

Szóval az elmúlt hetek nem úgy alakultak, ahogy terveztem.
A tavasz csak beköszönt február végén, majd a messzi távolból integetett, visszaküldvén maga után a hideget, szelet, esőt, néhol még a havat is. Szumma-szummárum, ettől nem lettem motivált.
Pedig jött a tavaszinak elnevezett szünet, gondoltam, majd sokat futok jól, aztán mégse.
Volt tán múlt csütörtökön egy felejthető 10-esem, lazán, aztán gondoltam, most már lehetne feladatosat edzeni. Hidegnek ugyan hideg van, de a naptár szerint jönnek a versenyek, tehát edzeni kell. Hogy miért arra van egy hosszabb levezetésem, azt most kihagynám (úgyse olvassa senki, úgyhogy nem kopipésztelem, pedig már leírtam egyszer, valahova). És eljutottam arra a pontra, hogy újra úgy éreztem ki KELL menni, mert futni jóóó, és tökjó edzéseket találtam ki magamnak.
Pl. péntekre csak egy sima laza 5-öst. Csakaztán inkább társadalmi életet éltem, így az érdeklődés hiányában elmaradt.
Szombatra piramis edzést gondoltam ki: szakadt az eső. Egész nap. Lassú-hosszú pihenkélés lett belőle otthon, olvasással, TV-nézéssel, családozással, haaaaj, de jó is volt, nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. És mikor lesz legközelebb.
Vasárnap már semmi nem mentett meg egy jó futástól, ekkorra 9 kilit terveztem 1 laza, 1 gyors stratégiával. Ebbe se megyek bele hosszan, a lényeg, hogy tükrözéses edzésmódszert alkalmaztam, így lett belőle 6. A lényeg, hogy mégsem dobtam fel a talpam a 4. (és egyben második gyors) kör után, de azért volt kis halálfélelmem, de sebaj. Kell az is néha. Mit nekem ultrafutás ahhoz, hogy kinyírjam magam. Tiszta időtakarékosság: én erre 20 perc alatt is képes vagyok. De tanultam belőle, úgymint fokozatosság, fokozatosság, fokozatosság.
Úgyhogy tegnap már 10 kilit is le bírtam futni a tavaszváró körön, csak úgy simán.
Ma pedig 14 kilire sikerült az adag. Azért jó volt újra a srácokkal (ezesetben Robival és Bi-vel) futni, gyorsabban szaladtak a percek, meg a Bi-féle fokozódó stratégiával a végére mi is 5:20 körül nyomtuk. És csak kicsit vágytam az árokpart után.

Nem, holnap nem lesz 18 kili (pedig az jönne a 6-10-14 után), csak valszeg egy töltelék 6-7k. És azt is kitaláltam, hogy lesz több, sokkal több ilyen pár kilis (3-6k) töltelékfutásom, és ki lehet röhögni, de ez a 3-6 kili csak egy félóra-40 perc, az azért mindig belefér, nyügi időben sem vészes, de sokkal több, mint a sok-sok semmi. De erőltetni ezt sem fogom, csak egy újabb ötlet, ami talán kivezet a napokig tartó punnyadásból, ami után folyton "újra kell kezdeni", építkezni, és amely során nem lehet gyorsat edzeni.

Mert jönnek a rövid, pörgős, tavaszi versenyek, sok-sok jókedvvel, napsütéssel, barátokkal, az esti edzések pedig remélem, most már napokon belül igazi tavasz-illattal.

Talán már látszik is.
Mindenesetre tegnap és ma is futottam, rossz érzések nélkül, sőt, ma úsztam is.

Na, akkor erről az úszásról kicsit.
Próbálkozom vadul ezzel a gyorssal. Ma tökjó volt, töküres volt a tanmedence, csak egy csoport alsó tagozatos őrjöngött a medence szélén (míg a tanárnénik békésen beszélgettek a padon, néha beordítva egy-egy parancsszót/feladatot. Na, az ilyenek miatt nem lesz soha presztízse ennek a szakmának, de nem dühöngeni jöttem). Szóval őket leszámítva egyedül voltam a medencében, és békésen fuldokolhattam is akár. Demivel a zúszómester nem akart kimenteni, talán mégsem életveszélyes, amit művelek.
25 m-ig mondjuk. Merthogy az első 25 m-en megvan a vízfekvés, nem kapálózom vadul, megy a levegővétel is, talán már csak a derékszög hiányzik a könyökömnél. Olykor már a lábtempóról sem feledkezem meg. Miután ezt ma többször produkáltam, sőt úgy is, hogy két gyors hossz között csak egy kör mell volt, megpróbálkoztam a duplázással.
Sikertelenül. 25 m után elfogy a levegőm (veszek én, de akkor is!!!), szétesik a mozgás, és kísértetiesen messzire kerül a tulsó part. Mindig elhatározom, hogy csakazértis végigérek, majd mindig győz az életösztön úgy 33-35 m magasságában. Hát így.
De nem adom fel, hisz túl vagyok a stabil 25 m-en, fog ez menni, csak erősödni kell hozzá, de nem kicsit. De kitartok. Mert jójáték, meg ugye a kőbaltától még viszonylag könnyen fejlődik az ember. És mivel még Erik (Moussambani), az Angolna szintjén sem állok, úgy látom, még van mit csinálni :o)

Aztán futottam is, nem is egyedül: Hanival. Zilaci csapatának törzstagjával beszéltem meg mára futós-találkát a Ligetbe, hogy fussunk pár kör "lájtos fartleket". Aztán fújt a szél, meg reménykedtem, hogy majd esik az eső, és lesz indok nem-kimenni, elvégre ma már volt mozgás, erre kisütött a nap, csöndesedett a szél, és az ember már nem mondja le a futást, ha még remek társaság is ígérkezik hozzá, pláne.
Szóval így kezdődött. Kidöcögtünk a Ligetbe, majd futottunk 1 perceket, hol gyorsan, hol meg lassan, 4 körön át. Ahogy megjósoltam, 5 perc körüli körátlagok adódtak, nagyjából egy volt a tempónk, csak a végén kellett kapaszkodni, mikor Hani megmutatta, hogy lehet ezt gyorsabban is :)) De igyekeztem nem lemaradni, és nemegész másfél m különbséggel, én is beértem a célba a végén :))
Aztán átkísértem még a hídon, beszélgettünk kicsit, és meginvitáltam a hétvégi közös futásra is, ahol majd próbálunk egy kb 15 kilis szekciót alkotni, valahol távol a nemzeti ünneptől. Ha nem esik, ugye :)

Aztán hazajöttem a Stefánia mentén a Tisza-parton, és tök magasan van a Tisza, és rügyeznek a fák, nyugisabb helyeken csiripelnek a madarak, napközben már vannak színek, és a szmogtól távoli helyeken már olykor illatok is. Ugye ez már a tavasz?? :)))))

...és ami mögötte és azóta van. :) Csak most, csak Önöknek :))

Nem írtam, mert most úgy nem tudok jót írni. Meg Bi amúgy is lecseszett, hogy milyen blogcím már az, hogy "céltalan év". Hát ilyen :))
Nyügi, nyirmogós korszakomat élem, bár most mintha megint látnám az alagút végét.

A múlt hét hétfői futás olyannyira jó volt, hogy aztán egész héten nem mentem ki, nehogy elrontsam az élményt :)) Illetve a lila köd felszállt, a hűvös idő meg le, meg megint azt éreztem, nem érem utól magam sose.

De hétvégén már ki akartam törni ebből, felrázni magamat, de nem tudtam eldönteni, hogy PH vagy nem-PH. Ahogy V42 lemondta, nem is voltam benne biztos, hogy akarok-e menni, és mi van, ha rossz idő lesz. Nyavaj-nyavaj :))
Ki is találtam jól, hogy ehelyett elmegyek az Ötpróbára, ám péntek éjjel elkezdett esni az eső, és csak esett, és esett szakadatlan. Cserébe fejemre húztam a takarót szombat reggel, kialudtam magam, és már majdnem lementem konditerembe a hétvégi futások helyett, mikor jött Hipertér sms-e, amelyben nagyon kedvesen felajánlotta, hogy elvisz, értem jön, hazahoz, meg minden. Nem tudtam nemet mondani :o)

Vasárnap aztán hajnalban aztán Vele és feleségével utaztam, illetve Hanival, aki Zilaci csapatának törzstagja :)) Vele beszélgettünk arról, hogy jó lenne néha együtt futni, meg még sok egyéb másról. Bajától konvojban mentünk a három hódmezővásárhelyi autóval, és egyre jobb volt a hangulat.
Pécsett a nap is kisütött, jó futásnak ígérkezett. Úgyhogy ki is találtam, hogy majd jó lazán.
Rajt előtt összefutottam Mariannal, aki hasonlókat tervezett, csak aztán elkerültük egymást.
Tervnek megfelelően kezdtem, nagyjából mentek az 5:10-ek, majd a lejtőn a 4:40-ek is, de aztán beszúrt az oldalam. Épp a lejtőn, pedig azt egészen élveztem. Ezzel párhuzamosan elkezdtek beállni a lábaim, szépen fokozatosan lassultam. Nem zavart, élveztem a kilátást, a jóidőt, csak már úgy egyre jobban vártam a végét. És az ilyen olyan izé. Épp ezért éreztem életmentőnek, mikor összefutottunk Mariannal, akivel valahogy egy volt a ritmusunk, dumáltunk (ha épp bírtunk :)), felküzdöttük magunkat a túronyi emelkedőre, ami valahogy idén hosszabb volt. A lejtő most fájt, egyre fáradtabbak voltak a lábaim, és egyre inkább a harkányi fürdőt vízionáltam magam elé :))) De azért így beszélgetve szépen fogytak a km-ek, és beértünk szépen, egyszerre. Jó volt megállni :)) Kis víz, majd nagy víz, az már a fürdőben.
Majd eredményhirdetés, hisz Zilaciék taroltak :)

Szóval jó volt, jó, de nem buzgott az adrenalin. Ennyi...

Hétfőn olyan, de olyan izomlázam volt, mint már nagyon rég. Minden lépcsőzést kétszer meggondoltam, szabályosan fájtak a lábaim :) De azért ott volt a jól-végzett-munka érzés.
Tegnap későn értem haza, és jól kinéztem, hogy ma zuhogni fog, és akkor megint alszok egy nagyot délután az elmaradt magánórám helyett, de ehelyett kisütött a nap, és csalogató tavaszhangulat volt. Így aztán rácsörögtem Robira, és elcsaltam futni :)) Ismét az újszegedi töltésre esett a választás, bár kicsit saras volt, de csöndes, madárcsicsergéses, és már tavasz-illatos!!! Aztán visszafelé még összefutottunk Nórával(?, jaj, Ő nekem akkor mindig a "babakocsis csaj" marad, évekig a ligetben edzett babakocsival, nagyon klasszul csinálta, csinálja), ő is eljött velünk egy darabon. Aztán Robi még ment egy kanyart Petőfitelepre, én meg hazajöttem. Laza 10,5 kili lett, de végre jólesett, nem fáztam, nem nyűglődtem, volt társadalmi élet, meg tavasz, szóval jó volt. Kezdek bizakodó lenni.
Előtte-utána meg leleveleztem Hanival holnapra egy lájtos fartlek-edzést a ligetbe (remélem, Zilaci-mester nem bánja, igyekszem nem elrontani a tanítványát :)), szóval most kezdem azt érezni, hogy talán újra rátalálok az ízére. Jó lenne.

Elvégre is lassan itt a Vivicitta, és a pörgős, kis helyi versenyek időszaka!!!

Nyugi, nem az életemről akarok számot vetni, csak a heti futóedzéseimről.

Mivel már eljutottam arra pontra, hogy már egy hétre se tervezek (jaj, ez már a vég, vagy van még ennél lejjebb??? :), így még azt se mondhatom, hogy a tervnél kicsit kevesebb lett. Viszont legalább, amikor kint voltam, az többnyire jó volt.

Hétfőn még rá tudtam beszélni magam egy laza futásra, bár a 9 kilit lealkudtam magamban 7-re, így egy Árvizi oda-vissza lett belőle, és legalább jó idő volt.
Szerdán viszont már nem bírtam magam rábeszélni, hogy kimenjek résztávozni. Nem a résztávozással volt a baj, mert megcsináltam másnap, ahhoz volt kedvem, de fél 6 után még nekiállni készülődni, mire elindulok 6 óra elmúlik, mire visszaérek negyed 8, még akkor álljak neki kaját csinálni, meg vasalás, meg ilyenek. Na, ezek miatti állandó időhajhászás nem megy. Úgyhogy nem mentem. Viszont az itthoni dolgaimmal tökjól végeztem, és nem kellett rohannom. És ez jó volt.
Csütörtökön (hamar végzős nap) megcsináltam a résztávot. Máramennyiben még résztávnak nevezhetőek a 4:30-4:45 közötti kilik, de jó volt ez nem (nagyon durván) harcoltam, amennyit meg igen, az kellett. Ezúttal is elmerengtem, hogy kell-e az 5. ezres, de megcsináltam, és sima ügy volt. Kicsit helyreállt az adreanlinszintem, másnapra még lájtos izomláz-kezdeményem is volt, a jól végzett munka örömére.

Aztán kirajzottak a srácok (Zoli: Los Angeles marathon, V42+Gabó: Piacenza, Bi: Párizs félmaraton), csak Robi maradt itthon, szóval soha jobb alkalmat, hogy "édes"kettesben kocogjunk egyet a töltésen. ;) Bár nagy szél volt reggel, és esőt is ígértek, reméltem megússzuk szárazon.
Robi az újszegedi töltést választotta, (nekem mindegy volt, csak csönd legyen és nyugalom és béke :) én meg egy 20-ast irányoztam elő, és javasoltam a srácnak, hogyha maradna még km-hiánya a végére, akkor fusson még egy gyors hídkört. Kifelé még sima ügy volt az oldalhátszél simán kifújt minket, bár sejtettük, hogy lesz nemulass, ha megfordulunk. És lőn. Mondjuk megjegyeztem 10 kilinél, hogy vicces lenne, ha elkezdene esni a nyakunkba az eső, lehetőleg hatalmas cseppekkel. A kérés meghallgatásra talált, bár csak 7 kilit kellett áznunk. Ott kinn a világ végén, ahol nem jár a troli (madár még igen, tökjó madárcsiripelés volt :), és tudtuk, innen önerőből kell hazajutni. Fúj a szembeszél mint állat, bele az arcunkba, meg a bal felünkre az eső apró szemekben, mintha jégdarabkák is szúrkodtak volna, franc se tudja. Aztán Robi annyit kitalálta, hogy menjünk le a házak közé már a végén, ott hátha kevésbé fog fújni a szél. És így tettünk. Amikor meg azt mondta, hogy van egy ajánlata, csak most, csak nekem, akkor már-már kezdtem örülni ;), erre kiderült, hogy azt javasolja, hogy a Szilléri felé jöjjünk haza (minusz 300 m. De mivel a töltésről meg kerülővel mentünk le, így úgy döntöttem, a kettő kompenzálja egymást) Aztán a végére csitult egy kicsit az eső is, szél is, de abban egy emberként egyetértettünk, hogy igen, mi HŐSÖK vagyunk, és hogy mennyire jó, hogy a csapatfutás nem maradt el.

Holnap viszont -hacsak nem lesz napsütés, lágy szellő, madárcsicsergés, de nem azt ígérnek- akkor a fejemre húzom a takarót, és 10 óráig ki nem bújok alóla!!! :-)