Tegnap már megint bunkó voltam. Mondjuk ez nem lenne olyan váratlan fordulata életemnek, meg igazából nem is voltam nagyon bunkó, csak felhúztam magam, úgyhogy valszeg nem voltam elég "hálás".

Az történt, hogy tegnap miután beírtam a Sóstói erdős laza 20 km-emet, jött egy komment Eftomitól, hogy  Örülök, hogy visszatérsz a hosszútávú örömökhöz! :-) . Így. Nem kérdésként, kijelentésként.

Tény, hogy hetek óta vagy talán úgy két hónapja nem futottam hosszút. Sőt. Egyre inkább úgy érzem, hogy legkevésbé sem vagyok motivált arra, hogy hosszút fussak. Miután rákérdeztem, hogy miért annyiranagyon fontos, hogy én hosszút fussak (valszeg nem a lehető legbarátságosabban - bocs...), Eftomi a teljesítés felett végzett büszkeségre hivatkozott. Igen. Tudom, milyen az. Emlékszem, mennyit dobott rajtam az első teljesített 10-20 km, az első félmaraton, az első 30-as. Sokáig szerettem, és szerettem volna még több hosszút (ha nem is feltétlenül ultrát, de tagadhatatlan, hogy az 50 kili vonz valamiért, de egyelőre nem fogok érte küzdeni. majd), de az elmúlt.
Lehet, bennem van a hiba, de én már az első maratonom végén is azért nem tudtam sírni, mert nem volt olyan marhanagy meglepetés, hogy meg tudtam csinálni. Hisz úgy kellett odaállnom a rajthoz, hogy el kellett hinnem.
Akkor most miért kellene - 7 db teljesített maraton után - olyan nagy büszkeséget éreznem, ha le tudok futni egy 20-ast lazán?

Volt olyan korszaka az életemnek, amikor a futás fő motivációs tényezője a önbizalom-növelés volt, de annak már vége. Futottam sok 20-ast, és ha eddig le tudtam futni, akkor most miért ne tudnám? Jó, az most is tagadhatatlanul meglepett, hogy ennyire könnyedén ment, de ennyi.

Az a baj, hogy van egy halom gondom a hosszúfutással.
Az egyik, hogy nincs most a környékemen olyan társaság, akikkel rendszeresen tudnék hosszút futni. A srácok amúgyis otthagytak az utóbbi időben, azóta meg ugye kiestem a pixisből (többek közt a legutóbbi vihart kavart blogbejegyzésem miatt!!).
A másik, hogy sajnálom rá az időt. Egyrészt futás miatt nem vagyok hajlandó korán kelni, de ha később megyek, nagyon szétvágja a napomat, és azért OK, hogy meg tudom csinálni, de mégiscsak elfáradok tőle. Tegnap is olyan kis kellemesen elbágyadtam :) És ha kiesik a fél napom, akkor szétcsúszik a hétvégém. Ez pedig évközben fontos tényező.
A harmadik az átlaggal ellentétes súlyproblémám. Amikor évközben melózok, nincs kedvem meg erőm még arra is koncentrálni, hogy a hosszúfutás során elvesztegetett 1-1,5 kilót minden egyes hétvégén újra visszaharcoljam magamra.

Viszont olyan nincs, hogy ne fussak NIKE-t. Szerintem, ha egyszer eljutok arra a pontra, hogy csak egy futóversenyen indulok évente, az a NIKE lesz. Szeretek félmaratont futni, nyár végén van, jó kis futóscél nyárra, és egyáltalán egy nagy futós ünnep. Sok-sok ismerőssel, amit kár lenne kihagyni. Egy félmaratonra viszont kell néha hosszút futni felkészülésként.
De évközben - a következő tanévre mindenképp - maradnak a rövidek.
Most úgy gondolom.

És egyáltalán. Nekem ez a tegnapi 20-as is egyáltalán nem erről szólt. Kinn voltam az erdőben, és az a jól megszokott, semmi mással össze nem hasonlítható erdőillat volt. Nagyon lazán, jólesően kocogtam. Az erdő egyik vége sportpályán, játszótéren lévőktől és a piknikező családoktól volt hangos, a másik végében csak a madarak motoszkálását, csicsergését lehetett hallani. Futottak, kocogtak még rajtam kívül is páran, családok és bringások is biciklizgettek, olyan nagyon kellemes szombat délutáni hangulat volt. Csak mentem, tettem egyik lábam a másik elé, és fogytak a kanyarok, a km-ek, a körök, és francokat sem érdekelt a NIKE meg a büszkeség.
Most jó volt, és néha valóban klassz dolog hosszút futni, de nem, nem térek vissza a hosszútávú örömökhöz.

Mégha ettől unalmas is maradok.