Aki a futaneten már olvasta, nyugodtan lapozzon, ugyanaz :)

 Előrebocsátom, hogy semmi amit itt írok nem álszerénységből íródott. Igenis büszke vagyok arra, amit elkövettem, rendben van az énképem, stb, stb. De ez egy meg nem érdemelt siker története.

A mese akkor kezdődik, mikor a BSI-től megérkezett a tavalyi verseny eredményfüzete és oda-vissza százszor böngésztem át, nézegettem, forgattam, elraktam, elővettem...és megfogalmazódott a gondolat, hogy nekem ezt meg kell próbálnom. (nem akarok még visszább menni a múltba, így csak annyit, hogy ez egy igen régi "bizonyításvágy-sztori") Persze pénzem nem volt rá, de ugyebár merjünk nagyot álmodni. Jézuska meghallgathatott, mert karácsonyra pottyantott nekem egy kis dugi pénzt, amiből gyorsan be is neveztem, mielőtt meggondolhattam volna magam.
Elolvastam mindent a versenyről a honlapon, itt a fórumon, és feliratkoztam az edzés-hírlevélre. Elszánt voltam és komolyan is gondoltam, hogy végigcsinálom az edzéstervet és abban is biztos voltam, hogy hülye minimalistaként minden sallang nélkül akarom csinálni, úgy "parasztosan". A jó cipőn kívül semmi segédletet nem akartam igénybe venni. Kezdetben csak Lydérchnek mertem elmondani mire készülök, aztán Galoppot kezdtem zaklatni a kérdéseimmel. Mindketten örültek neki, hogy meghibbantam
Egy darabig egészen jól ment a felkészülés, de aztán lustulni kezdtem, rossz volt kimenni este a hidegbe, hajnalban nem bírtam felkelni, jöttek a kifogások, nyafogások. Közben megalakult a csapatunk is, én pedig kételkedni kezdtem magamban. Köszönet mindenkinek, aki bíztatott és annak is, aki megpróbált lerángatni a földre.
A januári Yours Truly futáson megismertem berzso-t és tudtam, ha valakinek, hát neki sikerülni fog megkerülni a tavat. Én már akkor is lusta voltam és 25km után leléptem....
A betervezett hosszú futásokból csak közepesen hosszúak lettek, a sorozatterhelést alig-alig próbálgattam, a frissítést szintén, hiszen 20-30km-re télen nem nagyon kellett semmi. Szégyelltem a pofám, ha szóba került a felkészülés, mert én tényleg komolyan AKARTAM venni az egészet, de valahogy nem sikerült igazán.
Repült az idő és eljött a március. Felvettük a rajtcsomagot, megterveztük az utazást és már ott is voltam a Moszkva téren vacogva és vártam Blue-t.

Első nap:

Mindenki vidámnak és lelkesnek tűnt, csak Blue-t láttam feszültnek, ahogy mosolygással és ugratással próbálja palástolni aggodalmát és fájdalmát. Még akkor se tudtam, hogy pontosan mire is vállalkoztam, így az esélytelenek nyugalmával érte aggódtam és a többi ismerősért. A rajtnál már azon paráztam, hogy miért nem látom Steve-t sehol....
Aztán elindultunk. Nagyon óvatosra és lassúra vettem a tempót, hiszen nem volt semmi tapasztalatom ekkora távok sorozatban való teljesítésében. Villámgyík mellé csapódtam és jó hangulatban, csevegve futottunk az első váltóhelyig. Kis szerencsétlenkedés a chipekkel és a rajtszámokkal, falatok a frissítőnél és huss tovább. Gyakorlatilag eseménytelenül teltek a kilométerek, harc volt a szembeszéllel, gyönyörködés a tóban. Később Momókáékkal haladtam, talán a 30km környékéig, ahol ők picit elmaradtak. A vége kicsit nyüglődősre sikerült egyedül haladva, de nem fájt semmim szerencsére és egyszercsak feltűnt a cél. Gyúrás, várakozás az utolsó BSI kisbuszra, vissza a szállásra. Félúton arra riadtunk, hogy szakad a hó...hurrá
Drága csapatom megvárt a vacsival, így zuhany után együtt pusztítottuk a svédasztalt, megbeszéltük a nap eseményeit, majd korán nyugovóra tértünk. Az éjszaka rémes volt, ezerszer felébredtem, hajnal 4-5 között teljesen fenn voltam, pedig tudtam, hogy kellene a pihenés.

Második nap:

Kicsit túlzás lenne azt állítani, hogy kipattantunk az ágyból, de mindenki elég jól nézett ki A bal bokám kivételével én is jól éreztem magam, kicsit bemozgattam a tagjaimat és indult a nap. A buszon többen csodálkoztak az út menti hó láttán, de a szépen ragyogó nap elaltatta mindenki aggodalmát az időjárással kapcsolatban. A rajtban nagyon vártam Blue-t, aggódtam, hogy odaér-e és egyáltalán hogy van. A rajt után hamarosan szaszit mellé sodort a lét, aminek különösen később örültem nagyon. Egészen szép tempóban haladtunk, ő fotózgatott én a számat jártattam, szokás szerint Nagyon kemény a srác! Alig látszott rajta, hogy fájdalmai vannak, ha nem ő maga mondja, el se hiszem, hogy pár napja még vissza akart lépni. A táblákat látva viccelődtünk, hogy csak Keszthelyre érjünk el, onnan már piskóta (ha tudtuk volna mi várt még ránk ....)
Aztán Gyenesdiás után jött az addiginál is keményebb szél, majd Györök környékén a viharos szél már havaseső-félét köpött az arcunkba. A vékony széldzsekim azonnal átázott, kesztyűm nem volt, így a kezem is hamar ledermedt, a légútjaimat hópelyhek akarták eltömni, a szél szinte lefújt az útról. Egy darabig még félviccesen szitkozódtunk, Tamás fotózni próbált, de a helyzet komikuma igen hamar tragikumra fordult. Legszívesebben leültem volna az árokparta bőgni, de Tamás nem hagyott. Ezer köszönet neki ezért, mert ha otthagy, nem tudom mikorra vergődtem volna be Szigligetre. Az a bizonyos fasor a vasúttól a 71-es főútig maga volt a jeges pokol. Többször leálltam gyalogolni, de azonnal remegni kezdtem a vizes holmiban és tudtam, hogy nem a mentőben akarom befejzni a napot, így menni kellett. Az utolsó frissítőnél kaptunk langyos teát, de a poharat is alig tudtam megfogni. Az ott segítő lány(sajnos nem tudom a nevét) egy kesztyűt is adott a fagyott mancsomra, amit úgy kellett segíteniük felvenni, mert nem találtam bele az ujjakba. Tragikomikus volt, tényleg. Az utolsó néhány kilométert szinte csendben tettük meg. Elállt ugyan a hó, de a metszően hideg szél továbbra is fújt keményen. A szigligeti várhegyet még sosem láttam ilyen gyönyörűnek! A befutónk erősen begyaloglónak volt nevezhető, de nagyszerű érzés volt. Gyúrásra nagyon kevés idő lett volna, így csak melegedni mentem be a szobába, bár ott is folyamatosan vacogtam. Szerencsére hamar indult a busz a szállásra, alig vártam hogy egy forró zuhannyal kiolvaszthassam magam. Na, az nem jött könnyen! A csomagom véletlenül a másik szállodában landolt, gondoltam, elmegyek gyúratni amíg előkerül, de a gyúrószobában jégverem volt. Mire a szobánkba értem, szóltak, hogy másik szobába költözünk, mert nincs fűtés...Végre eljutottam a zuhanyig, csak épp melegvíz nem nagyon volt. Fáradt lehettem, mert csak sóhajtottam egy nagyot
A Hatlépcsősben elfogyasztott velős-pirítós és a sör viszont jólesett!
Az éjszakára borítsuk a feledés jótékony fátyolát.

Harmadik nap:

Meglepően fitten és frissen indult a nap, örültem, hogy nem kell az összes cókmókot összecsomagolni, így kényelmesebben tudtunk reggelizni-készülődni. Még mindig nem fogtam fel igazán, mit is műveltem éppen, így lazán kocogtam le a lépcsőn versenytársaink megrökönyödésére. A buszon felhívott Littleyu és próbáltunk kölcsönösen sok sikert kívánni a naphoz, hiszen ők épp a veszprémi 6 órásra készülődtek. Galopp folyton belekarattyolt a telefonba, így alig értettük egymást, de jó volt hallani őket! Később Galopp visszahívott és bevallotta, hogy nem igazán hitt ő ennak a kalandnak a sikerében, főleg azután hogy látott Fehérváron haldokolni.... Egy pillanatra azt hittem Farkas vette át a telefont, mert háromszor is megkérdezte, hogy jól vagyok-e Jól voltam. A gyomrom kezdett bejelezni, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
A rajtnál sok időnk volt, idétlenkedtünk a csapattal, fotózkodtunk, vártuk Blue-t. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de csak megöleltem amikor odaért Ismét szaszittal kezdtünk, a hogyvagyok után megegyeztünk, hogy ezt a kérdést jobb nem boncolgatni, így inkább csak futottunk. Utoljára futottam a csapat tagjaként és nagyon sajnálom, hogy lassú voltam, mint az állat (a csiga is állat, nem?), de egyszerűen nem volt bennem több. Itt már masszívan fájt a gyomrom és jelzett a bokám gyakran, de próbáltam örülni annak, hogy más bajom nincs. A váltóhely után hamarosan szembejött Lydérch, akinek mérsékelten tudtam örülni Innentől hol kísért, hol nem, de ha kellett ott volt A következő frissítőnél Tamás ellépett, de hamarosan beért Ádi, így nem maradtam parlagon Egész jól elszórakoztattuk egymás és haladgattunk is egészen tűrhetően. Az emelkedőkbe rendesen belegyalogoltunk, de így is időben voltunk. Megdöbbentem, mikor megtudtam, hogy Ádinak fel kellett adnia az első napot és ennek ellenére ilyen vidáman és pozitívan állt hozzá a folytatáshoz és bíztatott engem : shock: Az utolsó pár kilométer már nagyon vacak volt, de csak elértük végre Füredet és a célt! Kéz a kézben futottunk be, Péter Attila hangját hallottam, hogy milyen szép fotó lesz ebből, de azóta sajna nem találtam magunkról képet A hivatalos gyúrást kihagytam, de szerencsére kaptam privátot (még jobb is volt, mint a profi )
Vacsoránál kicsit fagyosnak éreztem a hangulatot, bár viccelődgettünk, de érezhető volt a csalódottság a lányok szemében. Szerencsére az étvágyukat ez nem befolyásolta
Én alig tudtam legyűrni valami kaját, pedig kellett volna az energia az utolsó napra. Este megnéztük Pocokharcsáék fotóit, majd nyugovóra tértünk. Az éjszakát ismét hagyjuk, még rágondolni is rossz.

Negyedik nap:

Korai kelés után(ami máskor gondot okoz, de most alig vártam, hogy felkelhessek) indultunk reggelizni, közben rápillantottam az eredménylistára és .... nem voltam rajta. Vagyis igen, a legvégén, a versenyt feladók közt és egyáltalán nem volt rögzített időm a harmadik napra Kattogott az agyam ezerrel, hiszen tudtam, hogy ha lassan is haladtam, de minden pontnál időben haladtam át és mindig együtt futottam másokkal, akik szintén beértek. A gyomrom amúgy sem vágyott reggelire, de ezek után végképp nehéz volt bármit is enni. Legszívesebben le se ültem volna a többiekhez, mert nem akartam a saját bajomon nyafogni, miközben tudtam, hogy őket az nyomasztja, hogy a csapatunk végérvényesen a biztos utolsó helyre szorult. Indulni kellett, nem volt idő rágódni. A rajtnál épp összefutottam KáÁ-val, így elő is adtam neki a bajomat és nagyon segítőkész volt, mondta hogy szóljak a srácnak a számítógépnél, biztosan valami hiba volt, hiszen ő végig látott az útvonalon és a célban is. Mivel a chipeket minden nap végén törölték, így a részidőket már nem lehetett előbányászni, de a rajt és célidő rögzítésre került, így megnyugtattak, hogy minden rendben. Úgy csináltam, mint aki megnyugodott
Tömegrajt volt, kerülgettük egymást egy darabig, majd megint szaszit mellé keveredtem (vagy ő mellém ) és hamarosan "a doktorok" mögött találtuk magunkat. Valahol az első váltóhely után vesztettük el egymást (vagyis hagytak le engem), de addig nagyon mentünk, nekem picit gyors is volt a tempó, de akkor még jólesőnek tűnt. A váltóhely előtt utolért Blue is, aki kicsit késve rajtolt. Nem nézett ki túl jól, ezt meg is erősítette, de azért elsuhant. A társaság feledtette a fájdalmakat, amelyek aztán újult erővel támadtak, mikor magamra maradtam, plusz nagyon hideg szél fújt és persze most is szembe. Riasztottam Lydérchet, hogy hozza a pulcsimat mert szétfagyok. Szerencsére nem volt messze, egy lábgörcsökkel küzdő sporttársnak segített picivel hátrébb. Bevallom, innentől már csak emlékképeim vannak: arról hogy minden pontnál próbáltam mosolyogni, viccelődni és csak közte szenvedni, ahol kevesebben látják, meg arról ahogy Lydérch néz rám a kiskutya szemeivel vigyorogva, nem azért mert kinevetne, hanem mert pontosan tudja, milyen érzés, és én is tudom, hogy segítene ha kellene, ha lenne mivel.....így nem kellenek szavak....
A negyvenes táblánál érem utol Christine-t, aki nagyon keményen küzd és a végére le is hagy, és Hack Zsanit, aki szintén kemény lány, de már rajta is látszik az elmúlt 4 nap. Az utolsó brutál lejtő nekem kedvez, az én lábam nem fáj(nagyon), így itt elszaladok tőle, de párszáz méterrel távolabb megint jön a fal...fal?!...labirintus ez inkább! Nem a gyomrom hátráltat és nem is a lábaim, agyban vagyok kevés már. Itt érzem nagyon az igazán hosszú edzések hiányát. Az utolsó pár kilométeren többet gyalogolok mint futok, pedig gyalogolni is fáj. A füves-mocsaras szakasz a parton már nagyon nem hiányzik, a zötyögés nagyon fáj, inkább tempósan próbálok gyalogolni. Feltűnik a távolban Maczó Andris bácsi is.....előttem pedig a célkapu. Itt már futni kell, muszáj. Felcsapnak a hullámok a partra, Lydérch mellém jön a bringával, próbálom elküldeni, hogy ne ő ázzon el, nekem már mindegy. És odaérünk, néhány tempós futólépés a cél tiszteletére, chip, érem....Beszélnek hozzám, de alig értem. Megállok a kordonnál és önkéntelenül megemelem a sapkám ahogy végigtekintek a tavon. Most én győztem, de jövőre visszavághatsz - mormolom magam elé.