Futottam két héttel ezelőtt 30 km-t. Mennyire egyszerű ezt leírni. De megtenni legkevésbé sem volt könnyű. Sőt igazából leírni sem könnyű. Vártam is vele. És talán most nem is eresztem annyira bő lére. Vagy dehogynem.

A körülményeket csak dióhéjban:. Sógorommal teszt a maratonja előtt, én vagyok a futótárs, Szentendrei-sziget, Nagybácsim kerékpáros kísérete (főhajtás érte), jó idő, talán egy hajszállal több autó, mint kellemes.

A teszt sikerült, a páciens meghalt. Vagy legalábbis a páciens segítője.

Megelőző élmény: esti beszélgetés a lugasban. Sógorom szeretné megpróbálni 6:20-as ezrekkel, ez nekem is jónak tűnik. Azt érzem - ha nem is mondja - hogy nem lenne jó érzés, ha a 6:30-asok se lennének meg. Az elmúlt pár hét eredményei alapján biztos vagyok, hogy a sógoromnak megy a 6:30. Csak segítenem kell elérnie, aztán a végén legfeljebb majd gyorsítok, ha látom, hogy már biztos beér. Vagy nem bírom lefutni. Ezt a két végkifejletet láttam magam előtt.

Előzetesen ezt mondtam:

Bármi lesz is a vége, én örülni fogok:

a) Ha sikerül, akkor nagyon megnyugtató pontról (30 km) indulok neki az egy évnek [a maratonnak].

b) Ha nem sikerül, akkor tanulok egy kis alázatot a távolság irányába.

c) Talán az az egy rossz kimenetel van, ha megsérülök. Erre próbálok nagyon figyelni, és ha mégis megtörténik, akkor még van talán elég időm regenerálódni. De ezt ne is említsük.

És mi jött össze végülis? a+b, talán c nélkül.

Lassan kezdtünk, bemelegítés jelleggel 7 percen kívüli km-ekkel. Ez okos dolog, mert nem akartunk a bemelegítés miatt még többet futni. Nekem igazából két kilométer is kell. És buta dolog is ilyen lassan kezdeni, ha az összidőt, az össztempót akarjuk mérni. Rögtön feladjuk a leckét magunknak.

Szépek a kikericsek, az egész táj, és rövid idő után nagyon kellemes, beszélgetős a 6:30-as tempó. Ezt tartjuk a 10 km-es fordítóig, csak egy picit kell rá figyelni, jön magától. A fordító előtt kezdem unni a futást, később erre nem lesz már erőm. A fordítónál úgy gondolom, gyorsítani kell. 6:20 volt az utolsó terv, és a kezdés miatt így a 6:30 se lesz meg. Majdnem 1 perc a hátrány. Beállok a sógorom elél és elkezdem nyomni. Próbálok azon a határon futni, ami még nem sok. Sógorom egy hajszálnyi nehezteléssel mondja be a lassan 6:00-hoz közelítő részidőket. 16-17 km környékén utolérjük a 6:30-os tervet. A sógor mond valamit arról, hogy én jobban bírom. Nem érzi, amit én érzek a lábamban.

Közben benyomom a gél felét, az íze borzalmas. Próbálom öblíteni a frissítőmmel, ami szintén borzalmas ízű (soha többé ásványvízzel keverve, pláne Theodora), de minden nyalat gél egy deci frissítőt kíván. Nagyrészt kiköpve. Egy nyalat, három köpet, egy korty. A gél másik fele megvan még itthon. Jövő évig nem áll el, akkor veszek újra.

Elfogy az üdítőm 16 tájékán, és ekkor még nem tudom, hogy bő 5 km-ig nem nagyon lesz. Eggyel kevesebbet tettem a táskába, és a 20-asnál álló kocsiból sem kerül rögtön majd elő.

Sógorom azt hiszi, jól vagyok. A tüdőm jó, az agyam már kevésbé. A lábam beállva, nehéz. Nem lassítok, de teljesen komolyan elgondolkodok, hogy a 20-nál kiállok. Percekig gondolkozok. Nem állok ki. Elhatározom, hogy, ha a 25-ös fordító előtt sétára kényszerülök, akkor megfordulok. Semmi értelme sétálva távolodni.

Már nem kenem-vágom az adatokat. A könnyebb számítások is gondot jelentenek. Megjön a feleségem, aki 2,5 km egyéni után fut velünk az utolsó 12,5 km-en. Megállok cipőt kötni. Rájövök, hogy soha többé nem fogom utolérni a sógort. Aztán nagyon lassan, 1,5 km alatt utolérem, a 20-as előtt. A 20 km bőven időn belüli (45 mp előny). Na, akkor itt kezdődik az ismeretlen. A nagybácsim fotóz minket. Jön a nagyon fura kutyafalka. Nem félelmetesek, de szürreálisak. Sejthettem volna, hogy a fotózásból csak jó sokára szabadul. Kb. 5 méterenként nézem, hogy jön-e a frissítővel. De nem pusztán a szomjúság miatt. Akarok valamit, amitől jobb lesz. Persze megjön, és persze nem lesz jobb. A feleségemmel ronda vagyok, hagyjon békén. A sógorról lemaradok. Semmilyen résztávot, időt nem vagyok képes felismerni.

A feleségemre rászólok, hogy nem fusson mögöttem, mert nagyon idegesít. Aztán mondja, hogy gyerünk. Erre aztán tényleg ráförmedek. "Gyerünk." Zseniális. Minden körülményt megváltoztathatok, de nem a körülmények zavarnak, hanem az, hogy alig-alig bírok futni. És már elégé fáj.

A fordító előtt sógorom jócskán eltávolodik: majd megnyomom az utolsó 2 km-t, és akkor utolérem. Zseniális szintén. A terv!

Lassan közelítjük a fordítót, nincsenek emlékeim. A többiek előttem nem találják hol kell fordulni. Térkép a Nagybácsimnál, térképészeti ismeretek nálam, a sógorom elől, én hátul, de már nem tudok se gondolkodni, se beszélni. Esélytelen.

A sógorom megfordul valahol, érzésre nem nagyon rossz helyen. Jön szembe, és pont ugyanolyan, mint 25 km-rel ezelőtt. Ez nagyon megnyugtató. Ő fog maratont futni. Én nem. Ez nem megnyugtató: ez biztos, az egyetlen pozitív kilátásom a közeljövőre. Vagyis tökmindegy: úgysem vagyok még kész rá.

Megállunk, és kiabálok a kísérőnkkel egy picit, hogy miért nem lehet megtalálni a fordítót. Elmegyek, ameddig a sógor, mert így van értelme. Kapom a hírt miszerint túlmentünk. Nem nagyon hiszem. (Pedig igaz, 300 méterrel később fordultunk, azaz 30,6 lesz a vége.)

Pár méterrel később talán a megállás, talán a veszekedés, talán a megtett 25,6 km mondatja velem, de meg kell állnom nyújtani a vádlimat és a combomat. Izomlázam van, ahogy most leírom. Meg kell állni. És simán továbbmenni.

A feleségem inkább rám figyel, előttem fut. Még kérek egy kis üdítőt, és előre küldöm a bringát. A sógoromnak jöttünk segíteni, nem nekem. Nekem nem is lehet.

Megpróbálok még egyszer tempót váltani. Fölfelé. 1 m, 2 m, 5m, elhagyom a feleségemet, 10 m, vége. A pulzusom az egekben, teljesen elfogyott a nafta, nem mozognak a lábaim se. A párom még egyszer visszajön, hogy mondjon egy részidőt, mert nekem az fontos. Nagyon rég nem tudok semmi ilyesmit felfogni. Mondom neki, hogy menjen, már nem kell semmi.

26 tájékán teljesen eljön a vég. Nem tudok továbbfutni. Semmi baj. Nyugi. Tudtam, hogy ez benne lehet a pakliban. Ha ez van, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül váltok sétára. Nem volt még rá példa, de semmi gond, nincs büszkség, távolság van. Ezt előre lejátszottam. Tehát: Séta.

Sétáááá. Egy lépés, és kiderül: Nem tudok gyalogolni. Ha megpróbálok, akkor az annyira fáj, hogy nem tudok lépni. Pedig ez lenne a lényege. Megpróbálok kocogásra váltani. Az nem fáj annyira. Nem fáj annyira mint a séta. De azért rosszabb, mint eddig. És nem megy. 10-20 m. És nem megy, nem tudok tovább futni. Séta. De rettenetesen fáj. Csapda. Nincs megoldás.

Majd jobb lesz. Ezt gondolom. Mert mi mást gondoljak? Pár lépés séta, pár lépés kocogás. Néha csak 2-2 lépés. Nem megy több. Az út mellett csak árok, bokrok. Nem lehet leülni. Amint kiérek egy picit füves részre, akkor borulok bele a szántóföldbe. Végre leültem. Próbálok nyújtani, nem nagyon megy. Próbálok felállni, elindulni, kocogni, talán 30-40 métert sikerül. Eddig 3-4 m volt, szóval megérte leülni. Aztán séta, ami egyre jobban fáj. Füves rész, újra dőlök az árokba, ahogy meglátom a puha füvet. Az emberek nem nagyon vesznek figyelembe. Valaki őrült.

Nem haladok, a fejem tisztul. Reménykedek, hogy értem jönnek, agyalok a stoppoláson. Semmi sem lenne jó. Szenvedek kocogva, szenvedek lépve. Lépve nagyon. Azon gondolkodok, hogy nem szabad beszámolót írni erről. Ezrek futják le a maratont, sőt sokan, akiket tisztelek, olvasok, annál többet. Én meg itt szenvedek. Mert leírni, viszont csak úgy van értelme, ha leírom, hogy nagyon rossz volt. És megpróbálom leírni, hogy milyen volt. Szenvedés, tömény.

Látom a táblát, amiből tudom, hogy még bő két kilométer van hátra. Azt hittem sose jutok el eddig, és csak még világosabb, hogy több van a szenvedésből, mint amennyit az első sétálás óta megtettem. Stratégiát váltok, mert ezt így nem lehet tovább csinálni: mostantól séta és csak séta. Erőt ad, hogy mostantól nem kell agyalnom, hogy futok, megállok, sétálok. Nincs agyalás, nincs rossz döntés, csak séta. És talán kicsit elviselhetőbb. De ezért persze rettenetes. Többször megállok, próbálok eredménytelenül nyújtani, nem akar szűnni.

Majdnem egy kilométert megteszek így, amikor elkezdek gondolkodni, hogy ha így megy a séta, akkor az utolsó km-t megteszem futva. Meglátom a táblát, amitől tudom, hogy még egy bő km van hátra. Majd attól futok. Még el sem érem, és meggondolom magam, inkább majd az oszloptól, úgy is több mint egy km van hátra. Ahogy közelítek az oszlophoz, megint váltok. Elsőre ezt a távoli parkoló autót akartam mondani, nem az oszlopot; még nem értem el az oszlopot, nem csalás arra módosítani. Végül elérem az piros autót, és elkezdek futni. A hosszú séta megtette hatását: megy. Megyeget. Jobb mint sétálni.

Egyre nehezebb futni, folyton felcsillan, hogy abbahagyom. Minden sarok hosszú, és több van mint idefelé. Nem akar véget érni, de már nem váltok sétálásra. Beérek. Nincs ünneplés.

Kilométerek óta csak arra gondolok, hogy be akarok ülni az autóba. Ülni akarok. Előre kimódolt módon megkérem nejemet, hogy vegye le a cipőmet. Lehajolni vagy guggolni nem merek. Próbálok ülni, feküdni nem megy. Most még sokkal jobban fáj minden, mint közben. Percekig szenvedek, fejen állok az autóban, fájdalomcsillapítón gondolkodok, bár otthon lennék. Aztán megkérem megint az asszonyomat, hogy feszítse vissza a lábam. Nem tudja, hogy kell, morcos vagyok. Megkérem a sógorom. Utólag bevallja, hogy még nem csinálta, csak kosárpályán látta, de megment. Visszafeszül minden, már nem fáj, vagy csak alig. Vége.

Fontos idők:

(Az első 2,8 km átlaga: 6:50/km, ebből az első 1,5-2 km biztosan 7-en kívül)

0-5 km: 33:09 - átlag 6:38/km

5-10 km: 32:44 - átlag 6:33/km

10-15 km: 32:00 - átlag 6:24/km

15-20 km: 31:22 - átlag 6:16/km

20-25,3 km: 35:16 - átlag 6:39/km

25,3-30,6 km: 47:22 - átlag 8:56/km

Minden duma helyett írhattam volna, hogy az utolsó rész - ami pont egy Szigetkör volt - 47 perc 22 másodperc volt. (Az utolsó kilométeren megvolt szerintem a 7 perces tempó, azaz az előtte lévő 4,3 km kb. 40:22 volt, ami 9:23-as átlag.)

A vége 30,6 km, 3:31:53, 6:55/km-es átlaggal.

Segítettem a sógoromnak (az ő ideje a nagyon bíztató 3:14:58, és nem is fáradt ki annyira) és megérettem, hogy hol tartok. Hiába megy egy félmaraton simán: ez sokkal több, mint egy félmaraton.

Tanulságok:

Edzeni kellett volna erre a nyáron? (igen, ha ez lett volna a cél)

Túl közeli volt a félmaraton egy héttel előtte? (igen)

Jobban kellett volna figyelnem az előző napi kajálásra? (igen)

Nem kellett volna közel 6:00-s tempóval próbálkozni? (igen és dehogynem)

Sokba került, hogy elrontottam a frissítést? (talán)

Nem szabadott volna megállni, idegeskedni? (biztos, hogy nem szabadott volna)

És, ha mindezeket betartom? (akkor 130 m-rel később jött volna el a vég)

30-as? Jövőre a maratonom előtt ugyanekkor, ugyanitt, ugyanez, biztosan nem ugyanígy.