Völgységi járás*-_, avagy a Völgységben jártam

 Tavaly volt szerencsém pár kört futni Tamás Zsolttal Sárváron, a 24 órás OB-n. Beszélgettünk Bonyhádról és a Versenyről. Azt mondta menjek el, meg lehet csinálni. Onnantól fogva nem tudtam kiverni a fejemből. Tudtam, ez nekem való kihívás.

 Különös színt adott számomra a versenynek, hogy elkísért édesapám is, aki Bonyhádra járt gimibe és gyerekkorom óta sokat emlegeti ezt a gyönyörű helyet, a völgységi járást. Édesapám, a feleségem, Noémi (nem tudom, hogy bír engem és a hobbimat elviselni) és a kisfiaim (Boldi, Levi és Kristóf) alkották az én segítő stábomat. Betársult még hozzájuk Pudingmenné Erika és az egész Somogyvári család Bonyhádról. Kimondhatatlanul hálás vagyok mindnyájuknak.

 Az úszásra rossz szokásom szerint szégyenletesen kevés időt tudtam fordítani. Májusban próbaként leúsztam a teljes távot a pesterzsébeti usziban; kíváncsi voltam képes vagyok-e egyáltalán ennyit úszni mellben egyhuzamban. Képes voltam: 3:40. Megnyugodtam (megjegyzem, nem kellett volna). Kerékpárra szintén leginkább fejben készültem, illetve megejtettem 2-3 150 km körüli edzést, abból az egyik különösen hasznos volt, mivel a kisbéri 100 km-es futóversenyre (OB) tekertem le, majd futottam egy kellemest.

A futásra viszont tisztességesen felkészültem.

 Kiemelném, hogy ennél lényegesen több felkészülést igényelne és érdemelne ez a verseny. Egy picit tiszteletlenségnek érzem, hogy volt pofám odaállítani egy ilyen kaliberű rendezvényre ennyi úszás és biciklizés után. Minden sporttársamat óva inteném ettől.

 Eljött a verseny napja. A helyszínen csodálkozva láttam, hogy 3-4 embert – köztük engem - leszámítva mindenki neoprénben várja a rajtot. Akkor tudtam meg, hogy 20 fokos a medence vize. Gondoltam sebaj, szeretem a hideget. Ez így is van, csak nem 3-4 órán keresztül. Becsobbantam a szörfös úszópólómban. Nem is volt égő! Nagyjából 2 óra elteltével láttam, hogy Árpi reszket a parton. Na, én is elkezdtem fázni, de még bírtam egy darabig. 165 hossz környékén hirtelen kővé zsugorodott és keményedett a jobb vádlim. Még sosem volt ilyen görcsöm, meg sem tudtam mozdítani a lábamat. Kihúztak, körül vettek egyből jó sokan és mindent elkövettek, hogy folytathassam a versenyt. Gyerekeim is ott aggódtak szegények. Kis szaunázás és masszázs után Jeszenszky Péter roppant segítőkész nővére kölcsön adta Peti neoprénjét. (csak halkan mondom, ők is megérdemelték volna a fair play díjat, de nyílván csak egynek lehetett odaítélni). Nagyon szépen köszönöm Nekik az életmentő segítséget. Csak később vettük észre, hogy a nagy sietségben fordítva került rám a ruha, vagyis elől volt a cipzárJ. Attól kezdve csak úgy szeltem a habokat. A vége 3:40 körül lett.

A remek motoros kíséretnek és a táj szépségének köszönhetően Bonyhádig pompásan telt az út, mintegy bő másfél órát tett ki.

A hetvenkét darab körről mit is mondhatnék, hogy szalonképes maradjak?

A maradék 16 óra alatt egy életre megtanultam, megértettem, megjegyeztem, hogy Bonyhád a völgységi járás székhelye és hogy miért is.

 Zsolti!!!! Hogy 360.000 méter alatt ne legyen 100 méter folyamatosan vízszintes, sík szakasz?!?!? Agyrém!!!!!!!

És mégis ez volt a sava-borsa, veleje. Ez adta meg az ízét, szépségét. Mekkora hülye vagyok!

Stábom vezetője, Édesapám nagyon odatette magát azon az éjszakán!!! Egész éjjel leste és teljesítette minden kívánságomat és csak egyszer bóbiskolt elJ, ahogyan én is. Valamikor napfelkelte után, mikor már ép eszű ember nem volt a pályán, hátulról valaki rám kiabálva (Gyuszi, ne aludj!!!) mentette meg az életemet, vagy legalábbis a biciklimet egy esés miatti sérüléstől.
Köszönet érte. Nekem is volt egy kis félreértés a körszámlálással a végén, Apu azzal várt, hogy még 3 köröm van kettő helyett. Kicsit hisztiztem, kár volt.

 Hogy mekkora megváltás volt a futás, 17 és fél óra bringa után, azt az érzést nem tudom szavakba önteni. A 20. körig olyan lendülettel futottam, hogy magam is csodálkoztam. Utána mindent kihánytam. Majd hála a segítőimnek, illetve Horváth Jenőék mézének és italainak, 2-3 óra után magamhoz tértem (addig szenvedve botorkáltam-kocogtam) és újra tudtam megnyugtató tempóban haladni. Szuper volt a családdal, lelkes szurkolókkal körönként találkozni. A kisfiaim és Noémi is tudtak velem futni bizonyos nem forgalmas szakaszokon, nagyon sokat jelentett lelkileg.

Az is jó volt, hogy a versenyzőkel folyamatosan lehetett találkozni, váltani egy-két buzdító szót.

Fantasztikus érzés volt az utolsó körben a fiaimmal és a nemzeti zászlóval futni menetiránnyal szemben. A célban nem teljesen voltam magamnál. Mámoros érzés.

 Masszázs közben elaludtam, majd nem bírtam felkelni. Kicsit megkésve, de kaptam egy infúziót, majd a segítőkész mentősök felvittek a koleszos szobába. Köszönöm nekik.

 Másnap az eredményhirdetésen Zsoltman úgy köszönt el: Jővőre, Veletek, ugyanitt! (óvatosan, kérdő tekintettel fordultam Noémi felé)

Szeretnék ott lenni újra.

 Elképesztő mennyiségű munka állhat egy ekkora verseny megszervezése és lebonyolítása mögött. Köszön szépen valamennyi szervezőnek és segítőnek!

Én is köszönöm az út mellett üldögélő idős hölgynek és a többi lelkes szurkolónak, akik hosszú órákon át biztattak minket!

 Üdvözlettel: Sárosi Gyula

 

 *„Az újratelepülő Tolna megyében kezdetben két járás volt, a simontornyai és a dunaföldvári. Ebből a két, észak-déli irányba hosszan elnyúló járásból választották le 1725-ben a megye déli részén a völgységi járást, ami a táj festői szépségével is kitűnik. A völgységi járás székhelye Bonyhád lett, ami ekkor még nem számított jelentős településnek.” (Ma már annál inkábbJ)