Már annyira tűkön ülök, hogy azt el sem tudom mondani. Igen, azt hiszem, ez túlmutat a 2007-es izguláson is, mert most sokkal nagyobb a bizonytalansági tényező. Nem mintha nem bíznék magamban, csak a fene tudja. Olyan régen nem futottam már ekkorát, vagy inkább úgy mondnám, hogy régen nem csavarogtam az erdőben ilyen nagyot. Már csak ez jár az eszemben. Kutatok az emlékeimben, már átnéztem az összes 2007-es terepes edzésemet, elolvastam a hozzászólásokat, a biztató szavak újból, még több év távlatából is nagyon jólestek :-) Hát, újra itt a Kinizsi 100-as...

Múltkor Steve és Szeki társaságában átböngésztük az utolsó, számomra ismeretlen szakaszt is, mert élesben kevésbé szeretem a zsákbamacskákat. Egyébként birom az "assetudomholvagyok"-érzést, amikor ha felnézek az égre és látom a kéket, csak az ismerős. Na, ebből van elég szépemlék a tarsolyomban, úgyhogy minden ok. :-)

nade... és most amilyen lütyő vagyok, azt sem tudom, mit is akartam írni... mindegy is, csak izgulok, de nagyon-nagyon-nagyon! Szeretem az erdőt. Amikor kint futok, mindig azt érzem, hogy ott vagyok igazán szabad, hogy ott vagyok igazán otthon, és ez a kiszakadás inkább afféle hazatérés. talán ezt egyedül élem meg a legintenzívebben. Emlékszem, hogy régebben milyen sokat futottam egyedül. És hogy milyen rettenetesen nehezen ment! Hogy általában úgy kellett kirugdosnom magam a gátra, hogy valahogy túléljem az aznapi penzumot és persze azt sem lehet elfelejteni, hogy mindig fájt valamim, hol a térdem, hol a csípőm, hol a hátam, stb, mindezek mellett pedig taknyomon-nyálamon, meg a kiköpött tüdőmön lépkedtem...

...de még mindig nem erről akartam írni. Annyira izgulok, hogy arra már nincsen szó. Nem tudom, furcsa ez, de én szeretk kifáradni. meg mocskos is szeretek lenni, amikor futás közben összefröcskölődik az ember, meg csúszik-mászik a dzsuvában és ettől rögtön elveszítni a jólfésült fizimiskáját. Na, ez is jó a terepfutásban. Meg az esőt is szeretm, a kihívásokat, a nagy bajokból való kimászásokat, az "eztismegoldottuk" örömét.

...egyfolytában a térképeket nézegetem és jönnek vissza az emlékek. Nicol és Bocsi, amikor folyton megdorgáltak, amiért nem ettem. Aztán Dorogon, amikor megmosták a lábam. Meg hogy hogyan várja az ember azt a kedves, biztató mosolyt, amit a segítőktől, a szurkolóktól kap. Ezúton is nagy köszönet érte.

...ANYUFA csapat... Farkas elvette a pecsételős papírkámat a rajtban, és azt mondta, innentől egy tapodtat sem mozdulhatok mellőlük, tőle és Ala bácsitól. És bizony, sokkal-sokkal jobbat futhattak volna nélkülem, de mégis a "nyulatistápoljuk-project" volt nekik a fontosabb. Nagyon hálás vagyok...

Futni annyira jó. Egy nagyszerű lehetőség, hogy kiteljesedjen benne az ember, Ispi szerint olyan a futás, mint egy pikáns fűszer, az élet fűszere. Ispi tanított meg fejjel futni, na nem fejjel a falnak :-))

...az is jó még a futásban, hogy a kedves futóbarátokkal nagyon sokat lehet fejlődni. Hogy emberségre, empátiára, megosztásra nevel, hogy adjunk magunkból annyit, amennyit csak tudunk és milyen érdekes, hogy ezáltal csak többek leszünk, nem kevesebbek. Ezért is fontos, hogy időnként egy-egy versenyen frissítsen az ember, hiszen a szekeret tolni kell, mindegy, hogy hogyan (ezt egy aikidós barátomtól tanultam, aki keveset edzett ugyan, mert a betegsége nem engedett neki többet, de szervező munkájával ezreknek adta meg a gyakorlás lehetőségét).

...mindegy, már nem is akarok értelmeset kikerekíteni ebből a blogból :-)

Még 2nap... Nagyon izgulok!!! Hajrá K100!