Most jöttem haza a kórházból, voltunk cukorterhelésen, meg uhán és terhesgondozáson is. A leleteim csodásak, a cukrom ideális, az UH-on pedig Kisnyúl felfedte magát... a doktortnő nagy izgalommal mondta, hogy: "Ez a baba kukacos!!" :-)) Szóval fiú... mosolygtam is az ágyon fekve, miközben ez a szélhámos, akiről végig azt hittük, hogy lány lesz, törökülésben, akár egy buddha ücsörgött a hólyagomon. megnézték a gerincét, minden ok, szépen záródtak a csigolyaívek. A csöves csontocskái is teljes létszámban megvannak, és a szive is ver, bár megint eljátszotta  szégyenlős kisfiút és nem akarta tisztességesen megmutatni magát-, úgy látszik, hogy az orvosok szivatásából már szokást csinált :-)) Aztán a doktornő nagyot sóhajtott, hogy inkább sétálgassak egy fél órácskát a folyosón, hátha hajlandó lesz végre megfordulni, hogy a szive is rendesen látszódjon. Ki is mentünk, majd amikor újrapróbáltuk, láss csodát, ott volt a képernyőn a két pici kamra és pitvar, szép serényen dolgoztak... Hát, ez igazán megható élmény volt...

Na, most este van megint, ilyenkor nyugodtabb a légkör, könnyebb írni. Valamiféle összegzést szeretnék összedobni, de inkább csak a gondolataimat osztom meg, semmiképpen sem akarok bölcselkedni. Azt csináltam ugyanis, hogy alaposan körbejártam a problémát. Tudjátok, mint amikor az ember bekirándul egy kis faluba és megnézi a csodaszép templomot a főtéren, majd felmászik a domboldalba és onnan is megszemléli ugyanazt, csak akkor már látja a környezetet is. Merthogy az is lehet fontos, vagy érdekes, vagy csak egyszerűen szép.

Az első gondolatom a sokféleségünkre vonatkozik, hogy mindannyian különbözőek vagyunk. És igaz a hasonlóságunkra volnatkozó csomó általános megfigyelés is, szóval ez milyen érdekes, nem? Vannak exrém esetek, amikről hallani lehet, hogy emberek milyen fantasztikus képességekkel bírnak, vagy micsoda teljesítményeket nyújtanak, meg hallunk félelmetes akaraterő-megnyilvánulásokról, hogy néhányan meggyógyulnak olyan betegségekből, amikből felépülni szinte képtelenség... nehezen bontakozik ki a mondat értelme, de megpróbálom kiugrasztani a nyulat a bokorból... Szóval én néha úgy érzem, mintha tömegcikk lennék. Hasonlósági elvek alapján bedugnak valamilyen csoportba és ennek megfelelően kapom a bánásmódot, tetszik, nem tetszik, hiába morgolódok a bajszom alatt, hogy ez nekem egyáltalán nem szimpatikus. És sokszor megpróbálom nyitottabbá, megismerhetőbbé tenni magam, hátha jobban megközelíthetőbbé válik az én-ségem, de hiába, csak kevés helyen tapasztalok őszinte érdeklődést. És most hirtelen belevágok abba, ami igazán a lelkemet nyomja...

Az egyéni bánásmód. Ha az ember elmegy egy szülészorvoshoz, hogy állapotos és szeretné, ha az ő védelmezése, gondozása alatt hordhatná ki csemetéjét, vajon menniyre akarja őt az orvosa megismerni? Nekem mindig az edzésterv jut ilyenkor eszembe, mikor ezen elmélkedem. Ha megveszek egy könyvet, amiben az áll, hogy "maratoni edzésterv 4órán belül", az vajon mennyire fog nekem feküdni? Biztos, hogy el fog vezetni a célomhoz, ha a leírt utasításokat szóról-szóra betartom és teljesítem a tervben leírtakat?Nyilván bejöhet a dolog, de az is lehet, hogy nem, mert valamilyen okból (ezer féle lehet) nekem a dolog nem válik be.

Nekem mázlim van, mert van egy Ispim. Jó fej, nagyon szeretem, és már 20 éve ismerjük egymást. Nagyon sokat tud rólam, a terveimről, a céljaimról, végigfigyelte a fejlődésemet a totál zérótól az első maratonomig és az ultrába csöppenésemig. Amikor pedig jöttek a Nagy Tervek, egyre komolyabb és személyre szabottabb edzéstervvel ajándékozott meg, de kikötötte, hogy folyamatos állapot-jelentésre van szüksége ahhoz, hogy lássa, működik-e nálam a terv, vagy változtatni kell rajta vmit. Az ubés fekészülés alatt nagyon komolyan kommunikáltunk és részletesen beszámoltam neki az elvégzett edzésekről és tapasztalatokról. Az már egy más minőségű munka volt... és azt hiszem, hogy ahhoz, hogy ennyire jól bírjam az iramot és ne döngöljön földbe  a nagy terhelés, az kellett elsősorban, hogy legyen mellettem vki, akiben vakon megbízhatok (mester-tanítvány ideológia). Aki önbizalmat ad és emellett önállóságra is nevel, és aki arra sarkall, hogy figyeljek magamra és gondolkozzak. Hiszen annyiszor kell elemezni, mérlegelni, majd döntést hozni egy-egy versenyen, vagy egy hosszabb edzés alatt! És akkor az ember egyedül van, mint a kisujja. És akkor kell a "friss, ropogós rálátás", ahogy Ego mondta a Ratatuille-ban. De most gyorsan vonjunk párhuzamot a futás és a terhesség között, illetve az Ispi és a szülészorvos között. Tisztán látszik, hogy az én fejemben a szülészorvosi státusz némileg túl van dimenzionálva. Kicsit talán azt vártam ettől, hogy egyfajta "edzőt" kapjak, akivel a nagy célok érdekében cinkosan összeesküszünk, hogy véghezvisszük a tervünket. Azt gondoltam, hogy ez a gyerekszülősdi olyan komoly dolog, hogy ehhez csak így lehet, csak ilyen bensőgéses kapcsolati háttérrel lehet hozzáállni. És ehhez képest azt érzem, hogy hiába próbálom elmondani, hogy mennyire szenvedek a rámrótt eltiltások miatt és hogy szerintem hozzám egy másikféle "edzésterv" sokkal jobban passzolna, mindez csak merev tiltakozásba és értetlenségbe torkollik. Tudjátok, az esik rosszul, hogy nekem ez a gyerszülés valahogy szent dolog. És akire rábízom ennek a szent ügynek a lebonyolítását, attól elvárnám, hogy nagy figyelmet szenteljen rám, hogy egy kicsit kiemelkedhessek a nagy átlagból, pusztán azért, mert nálam a dolgok kicsit másképpen működnek. Hát, erről próbáltam én beszélni a lap tetején...

Megint itt a kérdés a nyakamon, hogy hogyan tovább? Hát, azt hiszem, a túlélésem érdekében saját magamnak kell most az egyéni bánásmódot kiutalnom. Muszáj, mert nincs olyan orvos a tarsolyomban, aki ezt helyettem megtenné. Én megértem, hogy ismeretlenül nem vállalhatja egy orvos, hogy azt mondja egy kismamának, hogy fusson/sportoljon nyugodtan annyit, amennyi csak jólesik. Arra meg, hogy megismerje alaposabban, végképp nincs idő, meg lehetőség, meg talán igény sem. Ok, én elfogadok mindent, de nekem akkor is az a legfontosabb, hogy túléljem ezt az időszakot depresszió, és egyéb nyűgök nélkül, szóval most szépen és önállóan saját magunkat kell edzenünk. Úgyis itt vagyok én, aki a legjobban ismerem saját magam és egyébként is éppen kéznél vagyok és rá is érek...:-)

Talán könyebben teszünk meg lépéseket, ha azt mások "kiutalják" nekünk. De nem elfelejteni, hogy a felelősség mégis csak a mi vállunkon csücsül, hiába szeretnénk ezt figyelmen kívűl hagyni. Nincs nagy konklúzió a történet végén, ez csak egy zsákutcai merengés volt. persze jó tudni, hogy minden út Rómába vezet, még a zsákutcák útvesztői is. ;-)

 

Igen, ott tartottam, hogy új orvost kellett találnom, főleg azért, mert mint kiderült, néhány vizsgálatról kicsúsztam. A barátok itt is segítettek, másnap már a János kórházban találtam magam és szélsebesen nyélbe ütöttük a nyakredő-mérést... egyébként vicces volt, mert szó szerint robogásban mentünk fel az emeletre, aztán ajtó becsuk, doki mondja: "Vegye le a nadrágját, jajj, nem, nem, inkább csak tolja le és feküdjön föl...!" Másik orvos is beviharzik, ő kezeli az uhás gépet, és immár ketten hajkurásszák Kisnyulat, teljesen reménytelenül... Höhö, gondoltam magamban, nem tudják ezek a dokik itten, hogy kivel állnak szemben... :-)) Szóval a gyerek a képernyőn felvillan, aztán eltűnik, majd gunyorosan a hátsóját mutatja, én meg kuncogok, hiába, ez a gyerek már az anyja hasában is körbe-körbe szaladgál...ultrafutó lesz a lelkem, semmi kétség :-) Sietve mennének vizitelni, de izzadva feladják: "Így délutánig itt fogunk hajtóvadászni!" Aztán megkönyörül rajtuk és szépen befekszik nekik a tuti pozícióba, katt! és már kész is volt a felvétel, a gép máris kiköpte az első sztárfotót róla... Bűvöltem nézem, istenem, de jó fej! Tiszta anyja, akkora fülei vannak! :-)) De utána fél pillanat alatt kitessékelnek-, épp csak vissza tudom húzni a gatyámat és zárul mögöttem az ajtó. Nem is mondtak semmit, hogy mi van ezzel a nyakredő-izével, hogy oké-e minden, de bízom benne, hogy úgyis szóltak volna, ha valami nincs rendjén. Hazafelé menet meghánytorgattam (na, nem szó szerint) a kérdést, hogy menjek-e hozzá továbbra is, hiszen nagyon szimpatikus és meggyőző volt az első és egyetlen találkozásunk. Aztán győzőtt a csóróság. Osztottam-szoroztam és rájöttem, hogy egy ilyen kaliberű orvost én nem tudok megfizetni, bármenyire is jót mondtak róla a barátok. Közben a védőnőnél is le kellett jelentkeznem, hiszen ő adja ki az oly fontos terhes kiskönyvet és lát el mindenféle jótanáccsal, szóval neki lehet nyafogni, kételkedni, beszélni akármiről, ami a begyünket nyomja. Ő is nagyon pihenés-párti, szóval bővült az "ellentábor"... magamban sóhajtozok, hogy senki sem ért meg engem. :-((

...És aztán jött egy jó nap. Az én drága háziorvosom, akihez gyakorlatilag sohasem járok, vagy ha igen, akkor telefonon megbeszéljük, hogy milyen igazolást írjon nekem a futóversenyekhez, beugrom a papírért és kész, szóval erről a jó fej emberről tudni kell, hogy ultrafutó... jajj, de vártam már, hogy végre személyesen is tudjunk beszélni!! Úgy el voltam keseredve, hogy bánatomban már a füleimen tapostam. Gondoltam, ha Ő nem segít és nem bátorít, akkor senki sem fog. Tudni kell ezekről a napokról, hogy tetőpontjára hágott a depresszió bennem. Kimondhatatlanul pocsékul voltam, és nem vígasztalt semmi, ráadásul az anyukám is csúnyán megbántott és elszakadt a cérna, csak bőgtem és keseregtem. Szerencsémre van egy nagyon jó baráti házaspár, akikkel remekül kijövünk és mindketten orvos/pszichológusok. És bár nem volt idáig jellemző, hogy a segítségüket kérjem az állapotom miatt, most éreztem, hogy muszáj szakemberhez fordulnom, vagy még lejjebb süllyedek a kétségbeesésben. Aztán az a beszélgetés helyretett. Megkaptam a magamét, hogy épp itt az ideje, hogy végre saját magammal és a babával törődjek, ne mással, de még az anyámmal sem, ha ez ennyire kiborít. És pihenés... nem csak, illetve nem elsősorban fizikailag, hanem mentálisan.

A háziorvosomnak aztán szintén kipakoltam a "szennyest". És figyeltem, hogy közben hogy reagál, és szinte csillogott a szemem attól, amiket és ahogyan mondott. Szépen apránként elmagyarázta, hogy az elmúlt éveim alatt a szervezetem átállt egy nagyon dinamikus és energiatakarékos üzemmódba. Megszokott egy bizonyos  rendszert az edzésmunka-táplálkozás-pihenés viszonylatában és szépen ehhez a rendszerhez alakította az egész apparátus működését, hogy az a lehető legoptimálisabban tegye a dolgát. Aztán jött a terhesség, ami önmagában is felforgatja a szervezetet, hiszen a prioritások felborulnak, minden a gyerek érdekében történik, ő az első. Ha erre a megbolydult szituációra még ráteszünk egy jó nagy lapáttal azzal, hogy az egyéb, az energiaháztartásra vonatkozó szokásainkat is drasztikusan megváltoztatjuk, akkor aztán jön a nagy gebasz! Ahogy az nálam is történt: hirtelen hízás, emésztési zavarok, rossz közérzet, depresszió... A testem duplán nem tudta, hogy mi a manó történik vele. Túl hirtelen volt a váltás és nem tudtam hozzá alkalmazkodni. Ennyi.

Hogy mi a megoldás? Megrágtunk minden lehetőséget, számbavettünk minden szóba jöhető mozgásformát, de leginkább az engem izgató futás-úszás-bicaj-kérdést elemezgettük. Úszás... igen, van veszélye a fertőzésnek, de ez is inkább azokat a kismamákat érinti, akik egyébként is érzékenyek voltak a közös fürdők vizére. Ha idáig nem volt baj, akkor valszeg a terhesség alatt sem lesz, de persze nem kizárt. Illetve az is igaz, hogy vannak kifejezetten tiszta vizű uszik, oda kell menni inkább és a többit hanyagolni. Bringa...  mesélte, hogy az egyik ismerőse még az utolsó trimeszterben is tekerte a hosszú távokat, baj nélkül, de ő eleve bringás is volt. A balesetveszély tényleg fennáll, de ez terhességtől föggetlenül megvan. Az lehet, hogy a pocak egy időn túl már nagyon nyomódik az előredőlés során és ez okozhat kellemetlenségeket, de ezt is csak a kismama érzi igazán. Nekem például tegnap már egy pici nehézséget okozott, hogy a ffi vázon áttegyem a lábam, de megbírkóztam vele, azanyjaúristenit :-) Még azt is hallottam, hogy a mozgás válik bizoytalanná, ahogy haladunk előre a korban, de ezt én egyáltalán nem éreztem idáig. Az elütésről pedig annyit, hogy tényleg nem a legnagyobb körúti forgalomban kell villanatni, ha az ember állapotos. De nekem itt a gát. Eszem ágában sincs a belvárosba menni, főleg, mióta tömeg-fóbiám van és messze elkerülöm a forgalmas várost. És vigyázok, mint állat.

És végül a szívem csücske, a futás (az aikidoról most direkt nem beszélek, az egy külön, egészestét betöltő téma lenne)... képzelhetitek, mit érzetem, mikor az én drága doktorom mosolyogva azt mondta nekem: "Nyúl, te csak fussál nyugodtan...!"  Persze nem hosszúkat és nem kemény terepen, hanem szépen visszafogottan, és pont annyit, amennyi jólesik mindkettőtöknek! Na, hát madarat lehetett volna velem fogatni, pedig Isten lássa lekemet, hogy a káposztáért jobban odavagyok :-)) Én úgy szerettem az én doktoromat, mint még soha egyetlen orvost sem a paciense! és úgy elérzékenyültem, hogy legszivesebben a nyakába borultam volna hálám jeléül, hiába, cillagaim, ezt csak egy futó értheti meg...

És azóta gondolkodom. Nagyon és nagyon sokat. És kitaláltam már, hogy hogyan tovább, de most dolgom van, majd folyt.köv... :-)

Gyorsan folytatom, mert Atom reklamált... :)

Ott tartottam, hogy elpukkantak a nyári álmok. Utána kongtam az ürességtől és a temérdek tennivalóm ellenére semmihez sem volt kedvem, így csak lézengtem hetekig. Aztán jött a földvári edzőtábor és Ispi megengedett egy próba-hosszú futást, hogy megnézzük, mennyire sikerült regenerálódnia az achilleszemnek. Bélateleptől futottunk Gandikacillagommal és Steve-vel Földvárig, sőt, az utolsó tizesre Icunk is becsatlakozott. Nagy meleg volt és a végén sokat ugráltam a bokorba, ahogy azt a Balcsin már megszoktam :) Szóval terhelhetőnek bizonyult a lábam és felcsillant a remény, hogy hátha ősszel le tudom futni "magánkiadásban" az UB-t. A táborban még csináltunk egy nagyon emlékezetes dolgot, körbecangáztuk a tavat, és ez egy icipicit kárpótolt. A következő tervben az állt, hogy a Vármaratonon teszteljük az állapotomat, na, az egy jó kis futás volt! A 43 kilométerből legalább 38-at sunyi, aljas, alattomos emelkedőn kellett megtenni, emlékszem, a 7km-es felfestésnél (már csak annyi volt hátra) már ki is mondtam, amit odáig csak gondoltam... :)) De a teszt jól sikerült, persze, elfáradtam, mint állat, de olyan boldog voltam, hogy csak úgy virított a nyúlképem a szélesszájú vigyoromtól! Aztán gyerektábor, idemegyünk-odamegyünk, vizsgákat letojjuk és egy szép nap ráeszméltem, hogy valami kezd nagyon furcsa lenni. Khm... hát igen, mintha mellileg bővültebb lennék... meg vinnyogni kezdtem a szagokra és olyan szokatlan ez az aluszékonyság-fáradékonyság is. De nem hagytam ám magam átvágni! Gondoltam, nem esek bele megint a csapdába és rohanok a gyógyszertárba terhességi tesztet venni, mint már annyiszor. Vártam-vártam, jött megint egy tábor, de érdekes, hogy mire odajutottam, hogy hétfőn megvettem a tesztet, addigra már tisztán tudtam, hogy terhes vagyok. Nem is lepődtem meg a két csíkon, bár tény, hogy dobtam egy nagy hátast.

 Nagyon más lett a világ onnantól kezdve. El sem tudom mondani, mennyire. Szinte egyik pillanatról a másikra átértékelődtek a fontossági listámon a sorrendek. És nagyon zavart voltam, mert éreztem, hogy roppant nehéz dolgom lesz, ha mindenhol helyt akarok állni, ha tisztességesen be akarom fejezni a gyakorlataimat, a vizsgáimat, meg ott volt a befejezetlen fürdőszoba, meg néhány egyéb munkák, amiket szintén nem hagyhattam félbe. Olyan volt, mintha egy nagy stopperórával állnék a rajtvonalban és már az első pillanatban látszana, hogy semmi esélyem... Mindegy, adtam magamnak néhány napot, hogy összekapjam magam és kitaláljam, hogy hogyan tovább.

Szerencsére sikerült egy nagyon jó orvost találni. Gyorsan túlestem a legelső vizsgálatokon és ami sokkolóan hatott, hogy kemény tiltásoknak lettem kétségbeesett gazdája. A továbbiakban ez volt az, ami a legnagyobb felfordulást okozta az életemben. A professzoromról annyit kell tudni, hogy remek ember. És már az első találkozásunkkor kijelentette, hogy nála nincs mese, ha 100 nő szül, akkor száznak kell egészségesen kijönnie a kórházból egészséges újszülöttel a karjában, nincsenek hibaszázalékok, meg ilyesmi. Szóval nem ismer tréfát, ha a terhességről van szó... Oké, ez tetszett, nagyon meggyőző volt és mellesleg (sajnos ezzel is számolni kell) még kifizethető is volt a vizitdíj, ill. a szülési "prémium". A nézeteltérésünk a sportolás és a terhesség vonatkozásából adódott, nekem egy kicsit kemény tiltásnak tűnt, hogy akkortól kezdve nincs úszás, mert fertőzésveszély van, nincs bringa, mert balesetveszély van, nincs túra, mert a hirtelen folyadékvesztés görcsöket idézhet elő és a futásról pedig szélsebesen leszokunk... szóval maradnak a séták, a tehestorna és punktum. Rögvest arra gondoltam, hogy ebbe minimum belepusztulok, de mivel közreműködő paciens vagyok és megszavaztam neki a bizalmat, kezdtem beletörődni a sorsomba. Hát igen, be kell látni, hogy a terhesség kérdésében ő a profi és nem én. Ha ez fordítva lenne, nyilván én vezetném le a saját szülésemet, de hát szülész (még) nem vagyok... :-)) Valahogy egyébként úgy vagyok ezzel, mint a dojoban valaha voltam. Ha az ember meghajol egy mester felé, onnantól feltétlen bizalom és engedelmesség van, bár tudom, ez kicsit furcsa gondolkodás manapság. Mert hogy nem kötelező X,Y-hoz menni, nem ő jött és kopogtatott a mi ajtónkon segítséget kérve, hanem fordítva. És egyébként is... hogy is jönnék én ahhoz, hogy felülbíráljam egy ilyen szakember tudását/véleményét? Szóval úgy éreztem, ha már én mentem oda és bizalmat szavaztam neki, ha meggyőzőtt engem arról, hogy a kezeiben biztonságban vagyunk mind a ketten, akkor nekem is kötelességem szót fogadni. Végül is, ez csak pár hónap visszafogottság, ennyit meg igazán kibírhat az ember a saját utódja érdekében, nem igaz?

Befejeztem hát az úszásokat, bár a szivem szakadt meg Andris óráiért. Nem ültem bringára sem, elmaradtak a nagy túrák, illetve koptatni kezdtem a futott kilométereket, méghozzá igen drasztikusan. Közben ráhajráztam az elmaradt vizsgákra, hogy legalább a kettő isiből az egyiket letudjam, legfeljebb halasztok a másikban, ott egye meg a fene.  A munkáimat pedig igyekeztem szélsebesen befejezni, és már nem vállaltam el újabbakat. Igen ám, de közben nagy átváltozásokon estem át... hirtelen olyan aluszékony lettem, mint egy oroszlán, akár napi 12-16 órát is képes voltam aludni. A burkoló munkák is egyre nehézkesebbek lettek, szuszogtam, ha be kellett préselődni egy szűkebb helyre és ott erőt kifejteni. Mindegy, jókat birkóztam a csempékkel... :) Hja, a fodrászatban meg képes voltam a széken ülve elbóbiskolni, mint az Ispi szokta, pedig ő nem is terhes. :) Nem ment a dolog, kénytelen-kelletlen megadtam magam a test törvényeinek és átaludtam az elkövetkezendő néhány hetet. Közben az étvágyam nem igen változott, bár szemtanuk állítása szerint igencsak bele tudtam feledkezni egy-egy finomabb falatba. :) Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy egyre romlik a közérzetem, hogy pocsék a hangulatom, hogy pesszimista, cinikus állat vagyok és semminek sem tudok örülni. Tiszta depresszió. De a fizikumom is átrendeződött. Egy tohonya, magatehetetlen tehénként álltam a tükör előtt és elborzadtam magamtól. És akkor jött az is, hogy nem akarok emberek közé menni. Sehová sem. Na, ez betette a kaput... Közben jött a szomorú és kétségbeejtő hír, hogy meghalt az orvosom...Hát, nem is tudom, mit érztem, de egyszerre kicsúszott a lábam alól a talaj... szegény jó Pali bácsi... annyira sajnáltam, olyan pocsék és érthetetlen ez az egész... és persze, kitört rajtam az önző "akkor most mihez kezdek nélküle??"-tipusú aggódás is. :(( Hogyan találok még egy ilyen embert, akiben ennyire megbízhatok??? És most mi lesz a következő lépés? Jaj, és mit is mondott, mikor, milyen vizsgálatnak kell jönnie? Istenem, sos. új orvost kell találnom...

19. hét környékén járunk. Elmondhatom, hogy igen változatosan telt az első fele a terhességnek, mondhatnám úgyis, hogy igen tanulságos volt.

Bevezetésként annyit, hogy nem voltam/vagyok túlaggódós. Babavárásos könyveket pedig kifejezetten azért nem olvasok, mert attól leszek ideges, hogy másik mennyire túlreagálnak dolgokat, mikor teljesen fölösleges. Most, hogy kórházban voltam és utána 3napig feküdni kellett, ennek ellenére elolvastam Jools Oliver könyvét a saját tapasztalatairól, de az elég vicces hangulatú volt ahhoz, hogy ne zavarjon a parázós hangulata. Sőt, mikor letettem a könyvet, kifejezetten azon kezdtem gondolkodni, hogy bizony, gyorsan kéne csinálni még egy gyereket... :) viszont előbányásztam a régi szülészet-nőgyógyászat tankönyvemet, meg a csecsemőgoindozást is, inkább abból frissítem a még megmaradt infókat a témával kapcsolatban.

Alapvetően mindig úgy terveztem, hogy ha egyszer babát fogok várni, szinte csak pihenni fogok, és félreteszek minden földi nyűgöt. Nincs munka, nincs vizsgaidőszak, csak nagy séták és kismama-tornák vannak, meg zöldsaláta-evések ésa kedvenc karosszékemben, amiben egyébként sohasem ülök, keresztszemes hímzéseket csinálok, vagy kötögetek, miközben egy forró, mézes-citromos tea mellett nézem, ahogy kint esik a hó... Áhh, nem is lőttem akkora bakot, mintha kétszer akkorát lőttem volna... Az a baj, hogy a sikertelen gyereknemzési akciózások után teljesen elkedvetlenedtem és egyszerűen faladtam. Rájöttem, hogy mi a túrónak görcsölök, ha úgysem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretném, és amiért mellesleg legyen mondva, az ég világon mindent megtettem, amit tudtam. Mindegy, ez a problémaelhessegetés oda vezetett, hogy agyament módra mindenbe belefogtam; két iskola, lakásfelújítások, és ugye életem másik nagy álma, az UB, amiről kiderült, hogy a hozzá vezető út nem csak hogy fáradtságos, de nagyon időigényes is. De tojtam a világra, gondoltam, én tökös legény vagyok, anyám lánya, szóval bírom én ezt fél kézzel. És annyira beleástam magam a tennivalókba, hogy tényleg elfelejtettem a családalapítási kudarc fájdalmait. Az UB felkészülés életem egyik legszuperebb, legönbizalomépítőbb időszaka volt. Olyan jól vettem az akadályokat, annyira élveztem az edzéseket és hogy az erőm az egeket verte, hogy már tényleg elhittem, hogy meg tudom csinálni. Aztán elkapott a láz és már kész is volt a baj: a verseny kiszorított az életemből minden mást. Kis családom aggódva figyelte az állapotomat, de nem tehettek semmit, nagyon fafej voltam. Nem, azért nem sajnálom, hogy így történt, mert ennek a történetnek így, ebben a formában volt tanulság-ereje. Mondom most, hogy már nem pityeredek el, ha az ubés kisfilmet nézem...

folyt. köv, most menni kell ebédelni :)