Na, akkor panasznapot tartok...

Szarul megy minden. Tessék, most is randán beszélek, de így kifejezőbb és egyszerűbb is. De pergessük visszafelé az eseményeket... Éppen jegelem a kezem, mert belemártottam a forró olajba, hiába pattantam a videg vízbe, ezt már semmi nem menthette volna meg. Aztán a másik csinos kis csomag hol a lábfejemet, hol a vádlimat hűti, hol pedig a punnyadt isiászos hátsómat. Két napja kezdődött, mikoris éreztem, hogy vmi nincs rendben, nincs a helyén, mintha csak "helyre kéne rándulnia" és kész. Aztán futottam tavat, és a végén már Steve segített ki az autóból, mert nem akaródzott könnyedén kiszállni, mikor a Hímzőhöz értünk. Akkor még bíztam, hogy sitty-sutty, másnap tünetmentesen kikelek az ágyból, mintha csak egy rossz álom gyötört volna meg. Ma szabadnapot kaptam, lukácsoztam, brűgöltem, váltott fürdő, masszázs... minden, mi egy lábnak ingere. Este még úgy voltam, hogy ha készen vagyok az ünnepi ebédfőzéssel, kiruccanok bicajzani, de olyan kis eccerűfélét, ami nem fáraszt. Szerveztem a holnapi Bányahegyemet, előre röhögtem magamon, mekkorákat fogok sielni a sáron/-ban. :) Erre hív az Ispi, hogy mizujs vagyok, mondom, hogy nem tökéletesen, de egy könnyebb hegyi nem fog megártani. Erre azt válaszolta, hogy a dagonya miatt sztornó Gerecse, az extrém terep csak teljesen egészséges lábakkal vállalható be, inkább próbáljunk egy lazábbat, állapottól függően. (Hüm, nagyon jólesett, hogy felhívott és aggódott, és hogy törődik velem. Tök hepi voltam.) Megbeszéltünk mindent a nyavalyámról, kitaláltunk alternatívákat, terveztünk egy holnapi lazázást a Pilisben, Sk is elkísérne, szuper. Eztán kimntem főzni és mintha tőrt szúrtak volna a hátsómba, rohamosan egyre rosszabbul lettem, már a két lábon állás is nehezemre esett, és gőzöm sincs, hogy mitől. Mindegy, most bevettem egy fájdalomcsilipit és jegelem a keresztcsontom környékét, most sokkal jobb a helyzet. Az az igazság, hogy ez a kórság már igen hosszú ideje gondolja, hogy társbérletben lakhat bennem, időről időre előtűnik, majd visszatakarodik a homályba és évekig sunnyog. De, dehogynem voltam vele dokinál. Neves sportorvos mondta, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok és a jövőt tekintve nem marad más hátra, mint egy csípőprotézis, majd lemondás mindenféle mozgásról, stb. Ja, és azt is hozzátette, hogy valszeg nem tehetek semmit, vegyek hát egy hullahopp karikát és gyakoroljak, azzal legalább megőrizhetem a csípőm mozgékonyságát. Na, azóta nem voltam dokinál, és futok, amennyi csak jólesik. És sokáig nem is volt semmiféle panaszom, ment a futás is a maga módján. Rádöbbentem, ha már úgyis menthetetlen vagyok, legalább a maradék időmet úgy használjam ki, ahogy nekem igazán tetszik :)

Sosem akartam én gyors futó lenni. Amikor azokat a kis busmanokat láttam abban az aranyos filmben, akkor igéződtem meg. Mikor azt mondta teljesen természetesen az egyikük: "Ha két napig futok arra, talán elérhetem a családom"... és elkezdett futni... minden görcsölés nélkül, csak szedte az aprócska lábait a kis előkéjében, mezítláb, Isten ege alatt. Néha, mikor észreveszem, hogy mennyire messze estem ettől az eszményképtől, mindig jól magamba szállok, és azt kutatom, hogy vajon jó úton haladok-e és ha nem, hogyan térhetnék vissza? Vannak ugyanis pillanatok, mint például a tegnapi beroskodásom a hosszú, egyenes szakaszban, mikor annyira fájt már minden, hogy befelé zokogtam, szóval ezekben a pillanatokban azt érzem, hogy vhol fonalat vesztettem. És ilyenkor rongyolok be a jéghideg Velencei-tóba, hátha lehűlök egy kicsit :)

Höh, fel is csörögtem az Ispit az autóból hazafelé jövet, hogy jól kipanaszkodjam magam, hátha egy kis empátiát gyakorol és megsajnál, hát a fenéket, jól ki lettem vigyorogva!  Nem tudom, de tényleg van ebben vmi roppant vicces, mert magamat is megmosolygom, ha visszaidézem a szavait. :) Ez, az, eszembe jutott, mit éreztem igazán! Szóval olyan volt ez a beszélgetés, mint mikor egy zen tanító a maga csattanós,  velős félmondataival tanítja a nebulókat, olyanféle mondatokkal, amikből sugárzik, hogy áthatja  a megtapasztalás keserve. Semmi álszenteskedés... Na, ilyenkor visszaköszönnek a Buddhista Főiskolás éveim, amikor hónapokat agyaltam a Négy Nemes Igazságon és csak értetlenül néztem ki a fejemből.

Hát, egész egészséges vádli/fenék-tudatom kezd kialakulni. Nagy büszkén írtam ispinek, hogy juhéjj, még semmi izomlázam nincs, erre azt válaszolta, hogy "nyugi, lesz" :) Meg azt is írta, hogy mi a csudát képzelek, hogy későn este még a gép előtt ülök és netezgetek, ahelyett, hogy aludnék. (!!!) Huhh, gondoltam, ennek fele sem tréfa, most már mindent nagyon komolyan kell venni. Azt mondta, hogy azon legyek, hogy két edzés között a lehető legoptimálisabb legyen a az evés-ivás-alvászat aránya, vagyis alaposan meg kell reguláznom a mindennapjaimat az elkövetkezendő 102 napra. Tegnaptól már beindult a köleskása-méz-mazsola-banán-mák kombó egy kis magmixszel megszórva, és újból inni kezdtem a díjnyertes vizes banán turmixot is, valamint a frissen centrifugált löttyöket. Továbbá megpróbálok éjfél előtt tényleges kómába esni, hogy a minimum alvásszükségletem ki legyen elégítve, bár ha összeszedem magam ebből lehet akár 10-11 óra is, szóval tisztességes alvás kipipálva. Sokat gondolkodtam tegnap, mikor Szentendre felé ügettem nagy magányosan, hogy milyen mázlista vagyok, hogy ilyen gyönyörű helyen futhatok: balra néztem és ott vigyorgoktak a Kevély-testvérek, kicsit arrébb meg a Pilis szépen kéklő dudorai, jobbra folyt a Duna és az egész olyan idillinek tűnt... erre én meg savanyú vagyok és máshová vágyom, ahelyett, hogy a fenekemet a földhöz verném örömömben. Erre eszembe jutott Krugligov, aki a zsebkendőnyi futókörét nyomja nap, mint nap és bizonyára roppant elégedett azzal, ami megadatik neki... mindegy, fátylat rá, én nem vagyok Kruglikov, nekem ezzel a nyúl-lelkülettel kell kezdenem vmit. Tehát azt találtam ki, hogy bármily csábító is az ajtónk előtt elindítani a stoppert, én bizony ki fogok ruccani távolabbi mezőkre szaladgálni. Nem hagyhatom, hogy savanyú ábrázattal álljak neki a futásnak, vmit ki kell találnom, hogy a játékossága, a felszabadultsága ne csorboljon ki. Persze az is eszembe jutott, amit Veres Pali bácsi mondott az iskolában, hogy balgaság lenne a szextől azt várni, hogy mindig ütős legyen, "vannak kevésbé jól elsült pillanatok", és ez így normális :) hiába, az öreget mindig nagyon szerettük a szókimondó stílusáért :) Párhuzamot vonva e két igen fontos téma között levonhatjuk a következtetést, hogy jobb a rosszab napokra előre berendezkedni és természetesnek titulálni, mint szentségelni miatta, vagy netán saját hibánkat kutatni benne. De, -és itt jön a lényeg, hogy a sült galamb effektust sem árt tudatosan mellőzni, azaz szervezkedni kell egy kicsit, hogy kevesebbszer bukjunk orra. Szóval addig-addig tűnődtem tegnap futás közben, amíg el nem határoztam, hogy nem leszek rest és hetente egyszer legalább felfedezni megyek, ahogy minig is szerettem... Hátizsák, térkép, némi apró, amiből semmit sem lehet venni, de így izgalmas. :)

Ja, és vettem ma egy új cipőt is. Egészen véletlenül rátaláltam egy pont olyan darabra, amiben az elmúlt másfél évet  futottuk együtt, nagy megelégedésemre. Meg vettem egy rózsaszín felsőt is, meg Ala bácsinál láttam egy halott-feltámasztó löttyöt, az igen jól jött múlt szombaton, amikor kezdtek keresztbe állni a szemeim, na, abból is bespejzoltam a nehezebb időkre.

Egyébként minden ok. Kíváncsi vagyok, milyen állapotváltozásokon fogok keresztülmenni az elkövetkezendő két hétben, meg 102 napban.

Hajrá UB!!!