Régi elmaradásaimat próbálom behozogatni, ui. szeretném befejezni az OKT-t. 17 éve kezdtem el, a környező részeket már mind bejártam, csak a nagyobb falatok vannak hátra. A T100 után pedig úgy gondoltam, sikerült kitolni a határaimat; amit régen 2,3 napos túrának szerveztem volna meg, manapság le is tudom futni. Szóval Zirc- Csókakő, 46 km. Még azt hozzá kell tennem a történethez, hogy az OKT útvonalat az elmúlt évtizedekben átgyúrták egy kicsit, és ennek megfelelően kihoztak egy új igazolófüzetet. MIvel az enyém régi volt, de már beletettem jó néhány km-t, a szöveteségben úgy döntöttek, kapok fénymásolt fedvényeket az új útvonalakról és annak megfelelően teljesítem a hátralevő túrákat.

9 előtt szálltam le a vonatról Zircen, és szerénynek nem mondható becslésem szerint 6 ó. alatt kényelmesen letudom a távot és még mindig marad 2 órám lustálkodni.Csak alapvetően utálom az üresen futó időket, ezért azt gondoltam, kirándulósabbá teszem a futásomat, benézek az apátsághoz, megkukkolom a tési szélmalmokat, meg kiülök lábatlógatni a Római fürdő monumentális szikláihoz.

Óra indul, apátságtól a műúton haladok Bakonynána felé, táv 9,5 km, szint alig, hipp-hopp és ott is vagyok... Aszfaltútról le, falu határát elhagyva dzsindzsásodik az út az erdőben, meleg pára száll fel alulról, ahogy keresztülhaladok rajta. Öreg motorosnak gondolom magam, ezért egyfolytában radarozok az eltévedés lehetőségeit kutatva, tudom, hogy könnyen bebújik a jelzés egy bokor alá, vagy észrevétlen vált irányt az útvonal... MÁRPEDIG ÉN NEM AKAROK ELTÉVEDNI és NEM IS FOGOK! Óhóó, itt az első szöknivágyó kékjelzés! Aztán a második faramuci letérő/kitérő, mocsarat elkerülő, meg a harmadik, csak győzzem kapkodni a fejem. Nem telik bele 2-3 kilométer és minden fa gyanússá válik, de örülök, idáig minden ok, sinen vagyunk. Az aljnövényzet közben példátlan bujaságba kezd, megy az út, de én már nem látszom ki belőle, úgy 2m magasságban ér össze a fák lombkoronájával, egybefüggő, áthatolhatatlan egészet alkotva. Idáig futottam, aztán gyanúsan csípni kezd a bozótos, beletévedtem egy őscsallánosba, a lábam alatt még mindig rendes út van, de ez piszkosul nem vígasztal. Minden lépésnél újabb fájdalmas hólyaggyűjteménnyel leszek gazdagabb, de még van humorérzékem: "legalább elkerül a reuma néhány évig" :) Már képtelenség futni. Két kezemet a magasba tartom, hátha megmenthetek néhány négyzetcentiméternyi bőrfelületet a csaláncsípésektől. Nézem, hátha látom a zöldtenger végét, de csak sejtem, hogy valahol messze, a szomorúfüzek környékén belebotlok egy kék jelzésbe és a rendes útba. Kicsit ritkul a sűrű, óvatosan futok újra, helyenként magas térdemeléssel haladok, nincs kedvem megbotlani. Aztán ahelyett, hogy kiérnék, csak még jobban beleolvadok a zöldbe, kezd idegesíteni, hogy mi lesz velem, ha Szilszakáll nem jár erre és nem ment meg?! Újra egy utat találok, közben rákapcsol a nap, fullasztóvá válik a meleg pára. Ég a lábam, egyre több a szederbokrok nyoma, de menni kell, mert nem lesz idő a szélmalmokra! Úttalan utakon próbálkozom tájékozódni, belőni, hogy merre is lehetek, és ahhoz képest hol van a cél. Visszamenni már képtelenség, Gyalogbéla jut eszembe, hogy mekkorát röhögne most rajtam, ha meglátná, hogy az ő módszereit követem... Az elkövetkező 2 órában mint a mérgezett egér rohangálok össze-vissza, közben belefutok egy olyan pókhálóba, ami szinte visszaránt! Úristen, végigfut az agyamon, hogy mekkora lehet a hálóhoz tartozó szörnyeteg, ha ilyen erős lasszót tudott szőni?!! Nyúlsikoly, eszeveszett kapálózás, hátha megszabadulok a hívatlan vendégtől, mielőtt belémdöfi halálos csáprágóit és szörnyethalok a dzsungel kellős közepén :) A jobb combomból csordogál a vér, de nem érdekel semmi, csak ki innen, minnél messzebb!!! Szerencsére humán jelenlétet észlelek, favágók dolgoznak a közelben, hallani a feldobált rönkök puffanásait a teherautó platóján. Huhh, megmenekülteeeem!!! Elcsigázva, de boldogan kérdem az utat Bakonynána felé, erre fürkésző, zavart tekintetek vizsgálnak, "Hát magával meg mi történt?!" Lelkemre kötik, hogy most már ne tévedjek el, nincs messze a falu. Aha, szóval kiérek, jobbra búzamező, aztán az elágazásig egyenesen, aztán kétszer balra. Perzsel a nap, naná, hogy asse' tudom, hogy mikor jön a kétszer balra, talán már rég sokszor jobbra lett belőle :) Nézem az órámat, 17 kilométert tettem meg egy 5-6 kilis úton, ez bizony derék. Kicsit olyan érzésem támad, mintha egy Porséban ülnék, de ahelyett, hogy a gázt nyomnám, inkább kidugom az alvázon a lábam és két lábon futok a kocsival együtt... itt van egy rendkívül okos kis szerkezet a kezemen, csak egy gombnyomás és máris kinyilazta volna nekem a helyes utat, erre én tökagyú stoppernek használom. Szidom magamat, hogy hallgathatok a Bélára, hogy gps segítséggel futni nem etikus?! Búzamező megvan, messze a távolban falu, közepén templomtorony, ahogy az lenni szokott... jaj, de jó, akkor megvan Bakonynána, oda kel lejutnom, ahhoz kell egy jobbramenő út, majd egy északnak forduló. Vágtatni kezdek, akkor még nem tudom, hogy az a falu nem is AZ a falu, és hogy elindultam visszafelé. Fél órán belül rájövök, hogy menthetetlenül semmit sem tudok a hollétemről. C-terv van, keresni megint egy búzamezőt, a hozzátartozó szekérúttal. A búzát ugye le kell aratni, a gépeknek a faluból oda kell jutniuk, tehát kell itt egy út, ami bevezet vmilyen településre. Nekilódulok, majd majdnem elütök egy terepjárót. Kifaggatom az öreget a hollétünkről, majd hatszor felmondom neki az utat, mint hajdanán a szorzótáblát, nehogy elfelejtsem. Aztán egyszer csak tényleg kiérek a műútra! megint megvan az én kis falum, fordulok jobbra, de már gyanus a szituáció, le is intek egy motorost a nyeregből. Höhö, már kínomban röhögök, megint elmentem volna rossz irányba, hiába, ez egy ilyen nap... :)

Bakonynánán be a kocsmába, bélyegzek, uccu tovább. Fancsali képpel konstatálom, hogy elkótyavetyéltem (ott és akkor nem ezt a kifejezést használtam) a szélmalmokra szánt időmet. Kellemes, árnyas erdei szakaszon futok, nagyon élvezem! Se csalán, se szederbokor, se lasszózó szörnyetegek. A Gaja patak felett vezet az út, látszik, hogy populáris ez a terep, szélesen kitaposott az ösvény, dugig vagyunk kék jelzésekkel. Hamarosan jön egy kis kitérő, már vártam erre: a Római fürdő szikláihoz vezet. Pocsékul állok az idővel, de ha törik, ha szakad, én akkor is a sziklánál akarom megenni az ebédemet, a világbékén ábrándozva, szép csendben, ahogy elterveztem. Eltörpülök a hatalmas kövek közt, sehol egy árva lélek, meglep a magány egy pillanatra. Szeretem ezt az érzést. Egy különleges helyen vagyok és egy különleges finomságot majszolgatok, ezt az idétlen hobbit gyerekkoromból hoztam magammal és tök jó! Futok tovább, már nincs bennem zaklatottság az eltévedések miatt. Jásdon megint kocsma, bélyegzés, indulás a szélmalmokhoz Tésre. Nagyon szintes, de tolom magam előre; Farkas és Larzen jut eszembe, igen, igen, tessék csak megpróbálni megfutni az emelkedőket! Prüszkölök, lealkudom az emelkedő felére, majd az egyharmadára, majd a néhány futólépésre :) Tésen olyan vagyok, mint Peti az iskolatáskás nótában: húz a szívem jobbra, mégis balra inulok. Pecsét, smucig létemre veszek egy jéghideg iceteát és futás közben iszom meg. Olyan forróság száll fel az aszfaltról, hogy rögvest eszembe jut a tavalyi Balcsi- kör.

Elhagyom Kisgyónt, nézem a térképvázlatot, irány Isztimér! A biztonság kedvéért megnézem az okátés térképemet is és akkor érzem, hogy valami nem stimmel, sőt, piszkosul nem stimmel!!! Azt írja, hogy az isztiméri utat lezárták... helyette Bakonykúti... Úristen, az hány kilométeres kitérő lesz?! Hirtelen átfut rajtam a felismerés, hogy sokkal hosszabb az út, mint számoltam, semmi esélyem elérni a vonatomat. Furcsa változások kezdenek lezajlódni bennem, pánikolok, hogy nincs innivalóm, meg kajám, meg a telefonom is használhatatlan és különben is fáradt vagyok és nem erre vagyok most kalibrálva!!! Na, ácsi nyúl, elég ebből, hordom le magam a sárga földig. Cucu szavai rémlenek, "majd ott és akkor, ha gáz van, úgyis meg fogod oldani". Szóval Z-terv. Ameddig lehet, a kéken bejutni Bakonykútiba, aztán busz, vagy stop. Belehúzok, a furcsa izgalom a gyomromban nem múlik, sebaj, legalább nem vagyok egyedül :) Szerencsére úgy van jelezve az út, mint egy jól megrendezett versenyen, képtelenség eltévedni a jelhalmazban. Bakonykútiban már 50 km felett járok és érzem, hogy fáradok. A falu bűbájosan szép, mintha a füvet is fodrász nyírná, minden olyan rendezett. A buszmegállóban letámadok egy meggyfát és kérgig rágom. Pöcsét, elpilledés a kocsma kertjében, nem akaródzik tovább menni... na, Nyúl, adjuk fel??? Közben csak elindulok tovább, vidám kantri- muzsikás vigadalom van a közelben, pont mellette haladok el. Szinte fáj a szivem, legszivesebben én is beállnék és ugrabugrálnék egyet, vagy csak leülnék és hallgatnám a zenét és bámulnám ezeket a boldog, felszabadult falusi embereket. De skizofrén lényem másik fele belémrúg, hogy azonnal toljam arrébb a biciklit, különben baj lesz. Jól van, jól van-, háborgok, de megyek tovább, számításaim szerint még el kellene érnem a következő pecsételő helyet sötétedésig, az kb. 10-12 km lehet még. Még hallom az elhalkuló zenét, közben sasolom a kéket. Aha, balra... megyek balra, nincs tovább jel. Akkor fölfelé, ferdén egy kicsit... semmi. Akkor kezdjük elölről, csak menjünk tovább... semmi és megint csak semmi! Okátés leírás elő, olvasom, igen, lezárt ciszterna, lerombolt majorsági épület, okés, de hol a manóban van a jelzés!? Nagyon csüggedek. Több száz métereket gyaloglok össze-vissza, a szélrózsa minden irányába, de semmi. Itt döntöm el, mára vége a futkosásnak, visszamegyek a faluba, igenis leülök zenét hallgatni és majdcsak lesz vhogy. Elindulok egy kicsit arrébb, a dzsumbujosba (már hiányzik :) és eccercsak ott a kék... szakramentózok, hogy mégsem mehetek zenélni, de már nem futok, sok a kaptató, és fáradt vagyok. A Bogrács- hegy tetejéről nagyon szép panoráma illegeti magát, az ég is szinesedik, megy le a nap. Sietni, Nyúl, sietni! Minden érzékszervem a kék színre van hangolva, ha most eltévedek, végem. Szép széles úton haladok a hegytetőn, de hamarosan vészriadó jelzés hallatszik: megint nincs jelzés. Újra eljátszom az előbbi mókát, végül a széles út mellett döntök, ahogy visszakanyarodik, biztosra veszem, hogy balról bele fogunk botlani a jelzett útba. Útkereszteződés, majd teljes elveszés... lementem volna a térképről?? Jaj, istenem, hol vagyok??? Behunyom a szemem, a "minden mindegy" helyzetnek megfelelően kiválasztom a balra menő utat és futok, ahogy kifér a csövön. És nincs lámpám se! Csak ne fosnék ennyire a sötétben... :((( 1-2 km múltán beigazolódik a feltevésem: balról ott a kék, de az út már sötétedik és a lombkoronák miatt még risztóbban néz ki a helyzet. Nagy dilemma előtt állok: vajon bevállaljam az újabb eltévedést és vele azt, hogy beleveszek az erdő sötétjébe? Semmi humorérzékem nincs, pattanásig feszült vagyok, drámai módon szarul érzem magam. Jó lenne a tóhoz érni végre, embereket látni. Hirtelen jön a döntés és már viharzok is az erdei ösvényen... bevállaltam, hát gyerünk! Észveszejtően robogok, 4:35-ös tempó, úristen, ennyire be lennék szarva? Hát igen, a félelem nagy úr, az imént tapasztalt fáradtság és a nyafi egy pillanat alatt eltűnik. Jelzéstől jelzésig haladok. Ha látom a következőt a fán, belesprintelek. Térkép a kezemben, milliméterről milliméterre követem, hogy éppen hol haladok... Aztán főút... és a tó... és nagyon, de nagyon boldog vagyok! :))

A víztározó mellett már lassabban baktatok, megint megyek a kocsmába :) Emberek vannak, rögvest kérdezek, pedig most kivételesen tudom, merre kell menni, de akkor is jó néhány szót váltani a heyliekkel.

A kocsmába belépve elcsendesedik a férfinép, bámulnak rám, ami azt illeti, elég elcsigázottan nézhetek ki. Bélyegzőt kérek, de úgy lelassulnak a mozdulataim, hogy óráknak tűnik, mire összekordinálom a füzet kinyitását és a pecsételést. Még mindig központi téma vagyok, szinte érzem, hogy mindjárt faggatni kezdenek, hogy honnan a manóból keveredtem ide ilyen későn és ugyan hova tartok? Mosolygok, félszavasan mesélek, majd besöpröm az őrülteknek kijáró elismerést. A kérdésre, hogy hogy jutok haza, csak lazán vállrándítok-, ami azt illeti, tényleg nem volt túl sok tervem. Erre nem felajánlják, hogy elvisznek a buszig kocsival? :)

Szóval ennyi volt az én Nagy Kalandom a pókokkal, csalánokkal és az alantas kékjelzésekkel és így lett egy 46 km-es túrából egy 63 kilis tortúra :) A faluban felszálltam a buszra (érdekes, senki sem akart mellém ülni), Székesfehérváron meg elfutottam a vonatig, 2-kor már ágyban is voltam :)

Tanulság? az volt sok, de az ilyen hosszabb kiruccanások már csak ilyenek. Dióhéjban: a póknak nyolc lába van, mégis elüti egy nyúl...

na, csak befejeztem! :)