Nagyon fostalicska vagyok ma. Már Tardoson kellene lennem és futnom a Bányahegy-Szárligetet, de olyan pocsékul vagyok, mint régen. Semmi erőm, fájdogálnak az alkatrészek bennem, persze meghatározhatatlan helyen, egyszóval: az egész nyúl fáj. Félek, vmi vacakság ez, ami lappangó életre kelt bennem. De nem adom fel és bőszen alkudozok magamban: Jó, akkor nem megyek Szárligetre, ott egye meg a fene. Megyek helyette Dorogig, igaz, azt már 3x bejártam, meg hosszabb is egy tizessel, de legalább nem kell odautazni, és Csillaghegy itt van a szomszédban... de még mindig itt ülök és semmi. Kapálózok vmi konstruktív ötletért, hogy mi legyen az én nagy feladatommal, amit az istennek sem tudok teljesíteni. és lelkifurim van, hogy ilyen nyálbéka vagyok... aztán mondom magamnak tovább: Jó, akkor nem megyek ma nagyot futni, elnapolom. Talán elég lenne kimenni a szigetre és futni 4 kört. vagy 3-at. De az már olyan kicsi, hogy itthon, a gáton is simán lekocoghatnám, minek menjek én a szigetre??? Megegyezünk, nincs ma sziget. Na, és most, hogy írom ezeket a sorokat, pattan be az ötlet, hogy itt van az Óbuda sziget, szomszédok vagyunk, mégsem futok arra soha... pedig imádok új helyeket kipróbálni! Mert hiába mondják, hogy ott is csak felváltva rakod a tappancsaidat, így aztán totál egyforma minden, nem így van. Egy új helyen felfedezőfutni nagy élmény. Mások a fények, a tereptárgyak, még tán a levegő is. Kell a változatosság... mondotta nyúl és répazölddel bélelt ágyacskájában nagyot horkantott, majd átfordult a másik oldalára...