Előre bocsátom, hogy csak az kezdjen bele, akinek van felesleges pár órája.

 

 

 

Éppen 2 hete, hogy kb. száznyolcvanad-magammal toporgunk a Club Aligában, különböző színű lufikkal a kezünkben, ordítozva, örömködve, egymás arcát összenyálazva, és leginkább a saját magunk biztatására jó utat kívánva a mellettünk állónak…. Nem, ez nem egy ütős hiper-szuper drogos party táncterének piilanatképe…, ez az SSC (Self Sucking Club - Önszopató Klub) tagjainak nemzetközi hepeningje, ahol 3 év elteltével, immár másodjára én is vettem a bátorságot újra útnak indulni.

 

Az előzményekről annyit, hogy az UB-t megelőző hetekben nem kicsit rapszódikusnak volt mondható a hangulatom, egyszer fent, egyszer (leginkább) lent.

Az edzések nem mentek, volt, hogy sírva jöttem haza, gyengének éreztem magam, ráparáztam a melegre (rohadtul nem bírom), a gyomrom még mindig problémás, kevés olyan edzés volt, hogy nem volt gond vele, a seggcsontom (csípőm) nem javul, de legalább nem is romlik, stagnál. Ezek sikeresen le is húzták a lelkierőm, teljes kétségbeesés, nem megy, nem indulok, nem tudom végigcsinálni…

Peti vigasztalt persze, hogy tudhatnám, hogy edzésen legtöbbször szar vagyok (utólag is köszi), de amikor igazán akarom, akkor oda tudom tenni magam.

 

A márciusi 12 órás óta nem volt egy normális futásom, csak szenvedős, főleg a versenyek. Ott volt a 100-as OB, Sárvári 24 órás és kisebb versenyek. Egyik sem volt örömfutás, csak a túlélés.

 

Az UB-n olyanra vágytam, mint amikor idén Fehérváron könnyedén és boldogan megfutottam életem legjobbját. Tudtam, ez csak áltatás a részemről, de ezekkel a gondolatokkal próbáltam újra felhozni magam az élők sorába.

Még ha nem is futottam, de legalább fejben edzettem. Ebben legalább mindig is jó voltam.

 

Akárcsak az igazi profiknak, nekünk is pályaszállásunk volt, Peti rokonsága jóvoltából. Köszönjük!

 

Peti előre kijelentette, hogy nem azért megyünk kocsival, hogy ő végig bicajozzon, így véletlenül (direkt?) itthon is hagyta a bringás cuccait, persze aztán keménykedett, hogy ő akár klott gatyában is leteker 200 km-t. Szerencséjére erre nem volt szükség.

Csillus barátnőm/segítőm szerencsére felszerelkezett mindennel, ami kellhet. Előre bocsátotta, hogy 2 éve nem ült kerón, így majd csak néha-néha forgat párat a pedálon. Legvégül nem számoltam, hogy mennyi volt a pedálfordulat, de Almáditól kitartott neki a célig.

 

Toncsótól tanult technikával terveztem a célidőmet, ami legvégül, ahogy kell,  jó néhányszor módosult is.

 

Amióta kifullasztottam magam életem 2. futópados élményén, bemérték a vérem, megtudtam a pulzustartományaimat, ennek okán előfordult, hogy edzésen ezt figyeltem.

Most is ezt akartam tesztelni. Mikor máskor, ha nem az éves célversenyemen. Így kell ezt csinálni.

Úgy voltam vele, hogy aznap, ha az a tartomány 5:30-as tempó, akkor annyival teperek, ha meg 6:10, akkor úgy vánszorgok, hát az utóbbi lett.

 

 

 Az időjárás velem volt, reggel fáztam. A sátorban ücsörögtem, próbáltam kihasználni az utolsó másodperceket is, amíg ülhetek, elraktározom most gyorsan, aztán meg nem kell leülnöm másfél napig.  Ezzel nyugtattam magam, amikor láttam, hogy alig néhányan ülünk a sátorban, mindenki kint pörög ezerrel, mi meg csak gubbasztunk a magunk gondolataiba merülve, és azon elmélkedünk, hogy bízhatunk -e  önmagunkban és a körülményekben, hogy lesz -e elég erőnk ezt végigcsinálni, amiért ide jöttünk, és amire készülünk tavaly óta.

 

A szpíker folyamatosan dumált, még pár perc a rajtig, felálltunk, indulás, búcsúzkodás a kordonon kívül, ide már csak azok kapnak bebocsátást, akik befizettek erre a cirkuszra, beszállok hát én is egy, de csak egyetlen egy körre, megkapom a lufimat is, és még 1 perc a rajtig. A bemondó utasít minket, hogy engedjük el a lufikat, még utánanézek, majdnem elérzékenyülök, de nincs idő, mert közben  ellőtték a rajtot, semmi visszaszámlálás, csak úgy induljatok barmok stílusban.

 

Petit keresem a szememmel, szerettem volna még látni, ide-oda tekingetek, de esélytelen, vaksi is vagyok, és ráadásul elég nagy tömeg is volt. Rosszul esett, olyan jó lett volna még a rajt után és a „daráló” előtt megpillantani. (ő állítólag látott, hogy forgatom a fejem, szólt is, de sajnos nem csak vak, hanem süket is vagyok). Halmozottan hátrányos a helyzetem.

 

Felgebeszkedtünk azon a bazi nagy emelkedőn, majd a legvégén ott voltak Vikiék. Végre egy biztos pont ebben az őrült kavalkádban. Gyorsan megöleljük egymást, és már megyek is tovább.

 

Lassan, pár perc elteltével minden kisimul, nem kell semmivel sem törődni, csak futni kell, ennyi az egész, ami egyelőre egyszerűnek is tűnik.

 

Nézegetem az órám, a pulzust tartom, a tempó nem túl acélos, de ezek nem is azok a km-ek, amikor izmozni kellene.

 

 

Elég hamar kiugrok pisilni, de más is van ezzel így. Sok az ismerős, az elején Zsófival kavargunk, majd Joci is néha képbe kerül, jönnek-mennek az ismerősök, itt az alvégen senki nem kapkod.

Csilla hamar becsatlakozik a bringával, Peti meg-megáll a kocsival, ahol lehet.

 

Néhány km erejéig egy általam méltán tisztelt edző, kiváló sportoló, de legfőképpen ember, Márton Attila ugrik mellém, hogy ő majd most fut velem. Tájékoztatom, hogy a tempót meglehet, hogy nem fogja bírni, ő ennél még a boltba is gyorsabban gyalogol.

 

 

Szépen fogynak a km-ek, Csillával ketten maradunk, minden állomáson eszek-iszok, semmi zselé, vagy űrkaja, csak normál emberi étek.

A gyomrom még bírja, a lábam bírja, a lábujjaim kezdenek fájdogálni, hol az egyik, hol a másik, legalább felváltva tudok sántikálni.

 

Szép ez a Balaton-felvidék, de még szebb levenni a cipőt, és felvenni egy „újat”. J

Peti kiélhette brutalitását, igazi rossz gyerek módjára, boldogan faragta le a cipő elejét. Nem volt mese, ha a Legendának, Bogár Janinak bevált, akkor nekem is jó lesz.

 

Mindez 95 km környékén, ezután mintha újjá születtem volna, és újult erővel indultam tovább a vadiúj Nike mamuszomban.

 

Furcsa mód, de fel sem tűnt, hogy már ennyit haladtunk, nem igazán törődtem a km-ek számával.

Sokat gondolkoztam, hogyan bontsam fel a távot, hogy könnyebb legyen fejben. Úgy döntöttem, hogy a 31 váltó-frissítőpontra tagolom, ahol a 31. már a célkapu.

Természetesen már az elején elfelejtettem számolni, aztán meg már tök mindegy volt, így maradt az óra, meg a pontokon a tábla, ami vagy pontos volt, vagy nem.

 

A frissítőállomások kínálata nem volt túl változatos, inkább egyhangú, mindenhol szinte ugyanaz volt a választék, és az sem túl sok. A levest jóra értékelem, a paradicsomos tészta viszont egyenesen szar volt, Petit kértem meg, hogy szopogassa le róla a kulimájszt, és adja vissza az üres tésztát. Az egyik főszponzor, a PowerBar termékeivel egyik pontnál sem találkoztam. Úgy tűnik, csak névadó volt.

 

A váltópontokon sokszor túl nagy felfordulás volt, a dugókás embert nem mindig sikerült megtalálni, ráadásul úgy elállták az utat a váltós futók, hogy legtöbbször nem is lehetett látni, hogy merre kell továbbmenni. Amikor diszkréten megkérdeztem, hogy „helló, sziasztok, merre kell itt továbbmenni a futóknak”, akkor nem volt válasz, aztán amikor már nem kimondottan kulturáltan ordítottam, hogy „héj, mondja már meg valaki, hogy merre kell itt futni”, akkor fintorogva megmutatták. Nyilván azt gondolták, hogy mekkora bunkó vagyok. Nyilván az is voltam. De nem én kezdtem.

 

Féltávnál konstatáltuk, hogy jó a részidő, 140-nél „hazai” pont, Ironteam, ismerős, boldog arcok, én is boldog vagyok, örülök, hogy látom őket, de még jobban örülök, hogy 140-nél még tudom élvezni a futást, nem agonizálok, hogy mikor lesz már vége, meg hogy bakker, mennyit kell még futni. Ez nagyon jó és nekem idegen érzés.

 

140-en túl, bele az éjszakába, viszont látom azokat a futókat, akiket a rajtnál csak elhúzni láttam.

Kölcsönös szurkolás, néhány szóban élmény csere, majd mindenki megy tovább a maga útján.

Az óra velem ellentétben 16 óra körül lemerült, így már csak az UB-s km táblákra tudunk hagyatkozni.

Az éjszaka……, eltelt. Ennyi. Semmi extra, nem aludtam, nem voltam álmos, igazából kezelhetetlen bajom nem volt, haladtam szépen a magam kis döcögős tempójában.

 

 

A hajnal…., szép volt. A Balaton partján ipari szél, a hullámok a partra csapták a jéghideg vizet, hol fáztam, hol melegem volt. A fekete Saucony cipzáros felsőm úgy lebegett utánam, mintha egy kiba….tt Batman lennék.

 

 

Csillával nem lankadt a lelkesedésünk, ordítva énekeljük az éjszakába a Legnagyobb hőst, eszünk, iszunk, szinkronban pisilünk, de legfőképpen én, és legfőképpen nagyon sokszor, óránként többször. Sajnos ezzel elég sok idő elment, mire kihámoztam magam a 2 nadrág 1 bugyi kombinációból, amiből Edina jóvoltából az egyik kompressziós. Háááát, nem egy kimondottan pisilésre tervezett gatya, talán ezen is kellett volna valami könnyített nyílást vágni, mint a cipőn.

 

24 óra, közel 190 km és még mindig futok. Új PB.

Ez persze nem meglepő, mert életem összesen 2 db 24 órás versenyén egyszer sem tudtam célba érni a versenyidő lejártakor. Először 2011-ben, az első UB-m előtt, akkor 150 km körül szálltam ki, és most másodjára, idén a 2. UB-m előtt, amikor 87 km-nél fejeztem be. Elég jó ómen.

 

Ezután azért csak kezdenek utolérni az eddig jótékonyan távolmaradt gyomorgondok, öklendezek, dugdosom az ujjam, akárcsak a bulémiások. Nem irigylem őket, de bele lehet jönni, és micsoda megkönnyebbülés, amikor végre viszont látja az ember munkája gyümölcsét. Pláne, ha azt fényes nappal, a Balaton partján, valami fullos kégli kerítésének tövében teheti.  Felemelő érzés. A házigazdának már kevésbé lehetett az. Nem baj, én hányok, közben pedig vérzik az orrom. Gondolom a sok erőlködéstől.

 

Csákány Kriszti pont egy ilyen momentum alatt futott el mellettem, és kedvesen megkérdezte, hogy jól vagyok –e, Naná, nem úgy nézek ki?! Ő nagyon szépen haladt, sajnáltam, hogy akkor ott nem tudok vele menni, de a rókák kergetése akkor fontosabb volt nekem.

 

Emlékeim szerint kb. 180-tól durván 20 kilit gyalogoltam. Úgy éreztem, jártányi erőm sincsen, karból futottam, a lábam alig mozgott, kurvára küzdöttem, de alig haladtam. Peti elmondása szerint borzasztó látvány volt.

 

 

Túrázásom közepette Csilla leszállt a bringáról, és tolta, ekkor szembesültem vele, hogy én majd belepusztulok annyira küzdök, hogy ne egy helyben álljak, ő meg éppen, hogy csak sétál a kerót tolva. Ez gáz.

Egyszer csak úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, muszáj leülnöm, csak egy kicsit, csak pár percet, kérlek. Reméltem, hogy nem hagyom el magam, ott a nagy kényelmemben, megszűnve minden gyomorrázkódástól, és fájdalomtól, a kocsi puha ülésében, baráti társaságban.

Petitől 3 percet kértem, megkaptam, be is tartottam, a leteltekor tovább indultam.

 

Ezalatt a röpke majd 28 óra alatt 3x ültem le: 1. cipőcsere, 2. hosszú gatya felvétele, 3. a 3 perces bónusz pihenő, sétálva, ettem, ittam, nem alibiztem. Mindezekért nagyon büszke vagyok magamra.

 

Ez alatt a röpke majd 28 óra alatt számtalanszor pisiltem, idegesítően sokszor kellett csurgatnom, és még idegesítőbben sokszor kellett le-fel húzogatnom a gatyákat, kezdetben guggolva, majd a mozgásom korlátozottságából kifolyólag már fáknak, kocsiknak és házfalnak támasztott háttal - nem egy épületes látvány, a végeredményről már nem is beszélve. Mindezt megelőzve, még pénteken az utazás alatti pisi szünet alkalmával annyira siettem az út szélén gubbasztva, hogy belepisiltem a cipőmbe. Ilyen egy igazi pisis hétvége.

 

Nem számít, most semmi sem számít, csak az, hogy a bármilyen tempóban is, de haladjak. Közben számolgattam, hogy ilyen tempóban mikor érhetek majd vajon be, cirka 29-30 óra.

 

Csilla továbbra is lelkesen kísért és bíztatott, Peti pedig minden szeretetével hozzám vágta, hogy ne izguljak, mert ha így haladok, akkor simán meglesz 29-30 óra körül.

 

Kimondta, amit én csak gondoltam. De így szavakba öltve, hanggal társítva már másképp hangzott, mint a fejemben. Micsoda???? Hogy így vánszorogjak még 3 órát??? Ez nem egy rohadt teljesítménytúra, hanem futóverseny. Na neeee, én beérek 28 órán belül és kész.

Ezen felbuzdulva elkezdtem „futni”, sétálni, futni, sétálni.

 

Eljött a bűvös 200,1 km-es pont. És én elkezdtem igazán futni, már nem sétálni és futni, hanem csak és kizárólag futni, a szó legszorosabb értelmében.

 

Feltűnt a színen Bozót is, így gyorsan megalakítottuk az elkövetkező valamelyik versenyen a csapatunkat, Kicsi a Bozót, de erős néven.

Jó volt együtt futni, próbáltam ráhatni, hogy érjünk be 28 órán belül, milyen szép is lenne, de őt nem igazán dobta fel az ötlet, inkább csak beérni akart. Aztán be is ért. Nem is akárhogy.

 

A 200-as utáni ponton megkérdezték a nevünket, én bemondtam, a frissítő személyzet közölte, hogy tudniuk kell, mert készítik elő a célszalagot……………

 

"Tudod, senki se veheti el
Ami csak a miénk
Talán még újrakezdhetnénk
Itt, a szakadék peremén
Nem remél más
Csak te meg én"

 

Na ez volt az a pont, amikor először sírtam a verseny ideje alatt. Peti nyakába borultam és mindkettőnknek potyogtak a könnyei (állítólag neki nem először). Tudtuk, ez már meglesz, megcsináltuk, amiért jöttünk!

 

Az utolsó pont, Balatonvilágos, 206,7 km. Ez lehetett a 30. Itt újra felvettem a pontok számolásának fonalát. Ha minden jól megy, akkor még 1 pont, az utolsó pont, ott már nem kell frissíteni, ha nem akarok, onnan már nem kell továbbfutni, ha nem akarok (miért is akarnék), ott végre leülhetek.

 

Innen, ahogy Peti mondaná „ing, gatya”. Beváltottunk Bozóttal, de nagyon durván, legalábbis ahhoz a tempóhoz képest, ahogy addig mentünk.

 

Megpillanthattuk azt a helyet, ahova Viki 2010-ben a reggelit kérte, a legcsodálatosabbat. A kaját nem sikerült szervírozni neki az adott pillanatban, de az élmény legalább kárpótolta Tihanyig.

 

Beláthattuk azt, amiért már több mint egy napja futunk, fantasztikus volt.  Ez a látvány és a tudat, hogy ez bizony meglesz, nem hogy meglesz, de ráadásul 28 órán belül, akkora lökést adott, hogy már az emelkedőket sem sétáltuk, sőt a lejtőkön egyenesen száguldoztunk.  A tempónk 6:30-on belüli volt, lazán, könnyed gazella léptekkel haladtunk a mi célunk felé, mintha valami demo felvételen lennénk.

 

Bár úgy érzem, hogy már tőből leszakad mindkét lábam, a talpam elmondhatatlanul fáj, izzadt és  csapzott vagyok, só darabok vannak az arcomon, hányás foltok a pólómon,  és hajléktalan szagom van, de mégis iszonyatosan boldog vagyok, és nem cserélnék egyetlen jó illatú, kicicomázott, 110-es mellbőséggel rendelkező, bomba testalkatú macával sem.

 

Utolsó km-en belül…, leveszem a kendőm, megfésülködök, megigazítom a ruhám, az üdülőtelep bejárata következik,és az a bazi nagy emelkedő, ami most már lejtő…

A lejtő, amin 27 óra 49 perc alatt begurul egy álom a célba, egy álom, ami újra valóra vált, csippantás, és rámarás a célszalagra, Arra A CÉLSZALAGRA, amin az én nevem és a 212 km van.

 

Megkönnyebbülök és önfeledt boldog vagyok, vége, ennyi volt, nincs több izgulás, sírás-rívás, tervezgetés, csak üresség van és valaminek vége...

 

 

 

Sok emlék cikázik a fejemben, legfőképpen az első UB, amit soha nem fogok elfelejteni. Azt az érzést kívánom mindenkinek, hogy egyszer az életben átélhesse, egy olyan élmény, aminek még így évek múlásával és egy übersikeres UB teljesítése után is még mindig könny szökik a szemembe…Akkor szerényebb körülmények között voltunk Zolival, mindketten tapasztalatlanok, de annál inkább lelkesek, Azt hiszem, abban a 32 órában nem csak én küzdöttem. Hiányoztál, de legalább a bicajod formájában ott voltál, immár másodjára.

 

Kútvölgyi Andi idei leírása tökéletesen visszaadja az akkori élményt, és kísértetiesen hasonló a célidőnk is, 8 perccel a szintidő előtt. Ez az igazi élmény, nem 4 órával előtte beérni. Az is élmény, csak másfajta, talán nem annyira ütős, legalábbis nekem.

 

Ennek már volt edzésértéke, kevés szenvedés, sok futás, alig fejmunka.  Úgy tűnik, ha nem sütöm ki az agyam egy versenyen, akkor már nem is tudom értékelni. Mekkora hülye vagyok.

 

Beértünk déli harangszó előtt, tök szuper, mert akkor mehetünk ebédelni.

Sokat nem is időztünk, úgy voltunk vele, hogy az eredményhirdetésig még aludni is tudunk.

Kivételezett voltam, én tusolhattam először, csak ültem a zuhanytálcában és kavargó gondolatokkal folyattam magamra a forró vizet. Felálltam, majd közöltem Petivel, hogy vagy hányni fogok, vagy elájulni. Az utóbbi lett. A padlóra kerültem, Peti felpofoz, felállok, majd újra elájulok, ismét pofozkodás, 3 pohár kóla, és végre magamhoz térek. Be az ágyba, remegek, mint a kocsonya, rögvest elalszok. Azt hiszem, kimerültem. Vagy lesett a vérnyomásom, vagy vércukrom, vagy mit tudom én mi, de én biztos.

 

Köszönetet nem tudok elégszer mondani Csillusnak, aki a „Legnagyobb hős” volt, 2 év alatt kb. 200 km-t bicajozott, azt is most.

 

 

 

Peti…., Te, aki mellettem vagy, bármilyen hülyeséget találok is ki, és még ráadásul támogatsz is benne. Szeretlek!

 

Ahogy Bélabá mondaná, megint szerencsém volt.

 

A végeredmény...., az "idióta is célba érhet".