Hollandia, Winschoten, 100 km VB

 

Blog, vagy mifene, nem tudom, még sosem csináltam ilyet….

 

Akit nem érdekel a „sallang”, az ugorjon a ………részhez.

 

Előzmények, verseny előtti „feszült” pillanatok….

  

Kedves Naplóm! Azért írok Neked, mert………..

 

2011. szeptember 07., szerda.

Felmálházás, expedíciós szerkó, hágóvas, túrabakancs, sisak, beülő, stb…., ja ez majd a következő történet lesz…., most inkább futócipő, energiacuccok, pöttyös kendő és egy jó nagy adag para, rohanás, uccsó pillanatban vonatraugrás, Vikinek tel., készülj, mert jövök.

 

Randi a Keletiben „kellemes” környezetben. A „kulturált” emberek meggyötört arcát megtörte Viki és Fidó szívélyes fogadtatása, a vigyori fejük egy színfolt volt ebben az őrült rohanó állati forgatagban.

Este shopping, Tesco-zás, csupa drága, de ilyenkor megengedhető nasik vásárlása.

Bongyi és Palya rendkívül élvezték a sétát, miközben mi Vikivel mindenféle ugratókon keresztül tekeregtünk, addig Fidó és Vézsé lenyomott egy röpke huszonvalamennyit.

Mennyei vacsi készítése és elfogyasztása közben rájöttem, hogy húsmentesen is szép az élet, de hússal azért még szebb.

 

 

2011. szeptember 08., csütörtök, Nagy utazás ...

Néhány órás alvás után hajnali 5-kor kakukkolás, mert 6-ra már a stadionnál kell lenni.

„Örülök”, mert már több a cuccom, már egy táskával pluszban vagyok a tegnapihoz képest.

Fidó, Bongyi és Palya útba indítottak minket.

„Stadionok állomás, az ajtók a bal oldalon nyílnak, a Keleti Pu. következik” – kedves férfi hang beszél, mi kiszállunk.

Stadion Hotel, bérelt busz, a vezetőnk, Sz.  Tamás és 5 (Viki, Anita, Szalóki Robi, Steib Petya és jómagam)  versenyző, a 100 km-es VB magyar válogatott tagjai. (Kabóca külön utakon járt.)

Gyors puszilózás, jó volt újra látni Anita!!!!

 

Indulunk, kb. 12 óra tömény utazás vár ránk. Evés, ivás, pisilés, fészkelődés, nyújtózkodás, fényképezés, Bódi Guszti és Bangó Margit üvöltetése. Mindezek tetszőleges sorrendben és a lehetőségekhez képesti mértékben és mennyiségben.

Fél 7 körül megérkeztünk a tetthelyre, későbbi kálváriám helyszínére, Winschotenbe.

 

 

A szállásunk a várostól kb. 25 km-re egy rendkívül kellemes erdős, ligetes sportcentrumos „olimpiai faluban” volt.  Persze fogalmam sincs, hogy az milyen lehet, de úgy gondolom olyan, hogy az összes nemzet sportolói egy helyen, külön bungalowban vannak. A szállásfoglalás igen jól sikerült, mi 5-en egy kéróban. A csajok „Alvin és a mókusok” (Viki után szabadon) 3 részes gyufásdobozában, a 2 fiú pedig 1-1 rekamién.

 

 

Az esti vacsin már a válogatott melegítőben feszítettünk, Magyarország felirattal, amit feltételezek rajtunk kívül senki nem tudott elolvasni.

 

Közben befutott a Kabóca Team is. Tagjai: Kabóca, Ker.Csabi, Csabi, Gabi - aki mielőtt a szobatársa lett volna 3 nőnek, tudtán kívül már le is mondott róla - és nem utolsó sorban Ebola.

Gyors ismerkedés és kb. 1 perces tecnikai értekezlet a holnapi reggelit illetően.

A kajáról csak annyit, hogy nem volt kimondottan ultrafutóbaráti. Rengeteg kenyér, kevés gyümölcs, az sem mindig, alig zöldség és egy csomó műanyag kaja, sehol egy jó rántotta, vagy sült szalonna.

Mindenesetre jó magyar szokás szerint sikerült szinte kivétel nélkül mindig végkimerülésig enni magunkat. „Egyetek gyerekek” – ejtsd gyárákák.

 

2011. szeptember 9., Boldog happening...

Reggeli után  egy kedves tavalyi szállásadó házaspár elnavigált minket a helyi „Tesco”-ba.  Itt mindenféle hasznos és ízletes csemege vásárlása a kedves családtagoknak, illetve haszontalan és borzasztó egészségtelen dolgok a kevésbé kedvelt rokonságnak, valamint a kollegáknak, „jó az nekik” címszóval.

 

A parkolóban felismertek minket…., majdnem tökéletes magyarsággal megkaptuk, hogy „Balázs Dzsudzsák” , végülis teljesen mindegy, hogy foci, vagy futás, tudják, hogy honnan jöttünk és kész.

 

Előrelátóan futócuccban mentünk, bízva abban, hogy azon a kb. 2 kilis szinte egyenes szakaszon nem tévedünk el, és vissza tudunk kocogni. Tévestünk, de legalább meglett 5 km is és megnéztük a környékbeli „vadasparkot” is.

Délután ebéd……., helyett uzsonna, vagyis a reggeli kenyérfélék újbóli felszolgálása, majd közös buszozás a városba és ünnepélyes felvonulás.

 

 

Gyülekező az összecsavart zászlónál, két roppant szimpatikus mosolygós holland táblahordó  hölgyemény és a csapatunk egy része. Országok sokasága, sci-fi filmbeillő kinézetű ember-egyedek, és végre szólítanak minket, Hongarije, versenyzők felsorolása, amiből csak Viktória Maaakaaai –t hallottam , elindultunk a képzeletbeli piros szőnyegen, mint a celebek a kifutón integettünk jobbra-balra, érdekes élmény volt, nem éreztem ennek a súlyát és azt sem, hogy megérdemelném, utólag meg pláne…

 

Voltam már néhány világversenyen a „cég” jóvoltából, de itt sem volt másképpen, hogy teljesen mindegy, hogy ki honnan jött, vagy hogy van –e egyencucca, ki milyen nyelven karattyol, a lényeg, hogy aki ott van, annak mindnek ugyanaz a célja, a legtöbbet kihozni magából, nincs ellenségeskedés, csak folyamatos értetlen vigyorgás és vihogás, ölelkezés és fotózkodás, pózolás a melegítők örült színkavalkádjában különböző „trikós állatokkal”.

 

 

Este tésztaparty, a vegák megint rosszul jártak, mert a lasagna igen ízletes volt.

Igyekeztünk minél hamarabb lefeküdni, hogy reggel frissen, fiatalosan ébredjünk, de ebből nem lett semmi.

Nyugodt álmokat mindenkinek!

 

2011. szeptember 10., A verseny napja, és eddigi életem talán legküzdelmesebb futása…

A reggelinél már jóval csendesebb volt a banda az eddigiekhez képest, mindenki csak csendben falatozott és gondolatban már biztosan az x. km-nél járt.

Indulás előtt még egy gyors rajzszakkör Viki irányításával.

 

 

Miután megérkeztünk a tetthelyre, nagy nehezen megtaláltuk a frissítőasztalunkat és feltérképeztük a pisilési lehetőségeket.

Az asztalon minden rendben, Kabóca segítői a mi rendelkezésünkre is állnak, ez nagyon kedves tőlük, meg az előző napi gyertyafényes este is…

 

 

Ami a rajtot illeti, természetesen minden a véletlenre bízva és az utolsó pillanatban már csak átmászni tudunk a kordonon, hogy a rajtzónába jussunk valahogy.

Eszembe jutott a tavalyi Prága maraton, ahol szintén így tettünk Anitával, így már ott is csak az elit részhez tudtunk becsatlakozni, ahogy most is.

Túlságosan elöl voltunk, féltem, hogy már az elején kinyomnak a pályáról, vagy elesek, vagy bármi rossz dolog fog történni. Rossz az persze volt, de még nem most, arra egy kicsit még várni kell, na de már nem sokat...

 

The final countdown …. 10-9-8-7- gyors erőátvitel összeölelkezés formájában – 6- 5- látszik, hogy mindhárom csaj be van szarva, de nem baj, mert ezért jöttünk 4-3-2-1-és rajt. Persze mindez hollandul történhetett, mert semmit nem értettünk az egészből.

 

A terv  5:45-6 perc közötti tempó volt, az elején Anitával mentem 5:35 körüliekben, de nem volt baj, mert kényelmesnek tűnt, nézelődtünk, poénkodtunk, nevetgéltünk, ergo jól éreztük magunkat. Anita maximálisan profi frissítése miatt én többször lemaradtam a pontoknál, de ilyenkor mindig igyekeztem utolérni, látszólag ő teljesen egyben volt.

 

Kezdett meleg lenni, nekem pedig a gyomrom kezdett rosszalkodni, a biztonság kedvéért bevettem egy hasfogót, mivel a pályán csak 1 wc-t láttam, és csak nem kéne az ünneplő tömeg előtt letolnom a gatyám és egy váratlan meglepivel megtisztelni a lelkesen buzdító hollandokat.

Na szóval ezzel nem lehet gond, gondoltam én, persze nem is volt, de a szájon át történő meglepetés csomag már annál inkább… Ekkor már leszakadtam Anitától csak néha tűnt fel a fordítóknál pink trikójában.

 

Mosmár mondjuk ki, a hányásaimat nem tudom hányan látták, mert időm sem volt körbenézni és merszem sem, de szerencsére nem a belvárosban tettem le a védjegyem.

 

A pálya kissé szintes, és kb. 4 féle kőből volt kirakva, sok kanyarral.

 

A meleg fokozódott, a páratartalom is egyre nagyobb lett, a levegővétel csak zihálás és kapkodás volt,  ki voltam ürülve, szédültem, karikákat láttam, fájt a gyomrom, erőtlen voltam és gyenge, szúrt a szívem is, (Ebola szerint ez nem lehetséges, de nekem akkor is ), és a levegő is be volt szorulva.

 

 

A frissítőpontot már nagyon vártam, gyorsan elújságoltam, hogy micsoda „kalandjaim" voltak, és abban reménykedtem, titkon bíztam, mert már magamban feladtam a versenyt, hogy majd megsajnálnak és azt mondják, „nem baj Évi, szép volt ez így is, ne menj tovább, elég szarul nézel ki” , vagy valami hasonlót, de „ezek” nem mondtak semmi ilyesmit, sőt inkább Ker.Csabi belémdiktált különböző dolgokat, Tamás felemelt, megpróbált kihúzni, hogy kapjak normálisan levegőt, de ettől az emeléstől újra hányni tudtam volna.

 

Na mindegy, megkaptam az instrukciókat, sétáljak és majd jobban leszek, elindultam tőlük, futottam, a következő pontnál  Ebola és Gabi ismét citromos vizet és korpovit kekszet adott, amitől meg tudtam volna fulladni, olyan az mint a fűrészpor, csak összepréselve, egyáltalán nem finom.

 

Kb. 30-nál kezdődtek ezek a problémáim és ki is tartott 70-ig, amikor is kezdtem jobban lenni, de gondolom, attól, hogy a szervezetem totál kiürült, meg nem tudtam enni-inni semmi tartalmasat, így megkezdődtek a lábgörcseim. Ilyen szintű görcsölést még soha nem tapasztaltam. Volt már olyan, hogy „jaj, begörcsölt a bal vádlim”, de mindig csak egyesével, bezzeg most…, a 8. körre indultam ki a frissítőponttól, amikor jött az első fájás -  olyan lehet ez, mint a szülőszobában, amúgy nem tudom, még nem voltam, csak úgy gondolom – ahogy megálltam kinyújtani, akkor jött a következő és így tovább. A vádlim, a combom és a csípőm, mindez rendszerint a bal lábamban, a jobban kicsit ritkábban, de azért ott is jöttek a fájások.

 

Biztos benne van a felkészületlenségem is, valószínűleg másképp edzettem volna, ha nem a verseny előtt 5 héttel tudom meg, hogy jövök. Na mindegy, ezek lehetnek kifogások a saját védelmem érdekében …

 

Vissza Winschotenbe…

A pontokon mindig kérdeztem, hogy ki hogy van, sajnos Petyát kiállították, mert csurom vér volt a cipője és a lába, Kabóca begörcsölt, a többiek még versenyben, Viki szépen halad, Anita szintén, Robi pedig újra „feltámadt”, ez jó hír.

 

A pálya kezdett monotonná válni ebben az állapotban, idegesítettek a nap folyamán lerészegedett szurkolók, a szivacsot kínáló kisgyerekek, a stramli zene az agyamig hatolt, és egyre többször kellett megállnom kimasszírozni a lábam, alig tudtam haladni, ez még jobban idegesített.

 

 

9. kör vége…, a pontnál már bátran ettem-ittam, kb. 4000 mg magnézium és rengeteg só volt bennem, várva a csodát, hogy alábbhagy a görcs, de semmi, nem baj, ezt már négykézláb is megcsinálom, ha kiengednek az utolsó körre.

 

 

Robi (áldom a nevét és a kezeit ) megpróbálta a lábaimat rendszerezni, pillanatnyilag elég nagy sikerrel, persze ez egészen addig tartott, amíg el nem indultam.

A futás során többször láttam, hogy egy-egy görcs megjelenik a lábamon és lüktet az izom, nem volt szép látvány, hát még érzésre…

 

És végre…, eljött a várva várt utolsó kör…………., az a csodálatos és szívet melengető utolsó kör…., a barátság, az odaadás, az őszinte és önzetlen szeretet és a küzdelem köre…

 

A szintidő már nem számít, kiengedtek a 10. körre, már csak nem zárnak ki, csak meg ne álljak...

 

Viki jön velem, először nem hiszem el, őrült ez a lány, nem volt neki elég 100 km, még rátesz egy 10-est, de ezzel mit sem törődve, felgyűri a mackóalsót és jön, tényleg jön…, velem….közben bőgünk, mert miért ne, már bármit megtehetünk, miénk a világ, Viki lefutotta eddig legjobbját én pedig úgy tűnik túlélem a mai napot, mögöttünk 2 rendőrmotoros, amögött kb. 3 kísérő autó, akik mind minket kísérnek, és persze alig várják, hogy leteljen a műszak, a hátuk közepére nem kívánják ezt a csiga tempót, de kedvesek, mert nem sürgetnek, látják, hogy mit össze szenvedünk, sűrűn meg kell állni, Viki masszírozza az egyik lábam én a másikat, majd felváltva.

Viki a szerinte 5 szavas angoltudásával a motorosokat leszabályozza, hogy menjenek kicsit hátrébb, mert zavarnak minket, milyen jó, hogy ők vannak mi értünk, és még dirigálunk is nekik, nem baj, betartják az utasításokat.

 

Végre a frissítőpont…, Ebola…, de örülök, hogy látlak…, gyors evi-ivi és máris indulunk, Vikinél a zászló, amit néha felvillant, Ebolánál a menet közben ajándékba kapott jéghideg sörök és különböző talált cuccok.

Ebola őrült hangulatot varázsolt minden kocsmánál, mindenkit buzdított, hogy szurkoljon, bár nekik gondolom akkor, abban az állapotban már fogalmuk sem volt, hogy mi is történik, de azért lelkesen olléztak.

 

Már nem idegesített a hangzavar, már nem akartam magányosan, a magam gondolataival csendben futni, ahogy a 10 kör alatt oly sokszor, már nem zavart, hogy Ebola a futótempómban kényelmesen gyalogolt , most jó volt, hogy mindenki kiabál, és hogy van ott mellettem valaki…

 

Ráfordulunk a célegyenesre, kb. 2-300 m, ahol a kordonok mellett még mindig vannak kitartó és lelkes szurkolók, Vikiék előre futnak, a zászló marad, a motorosoknak hátrafordulok, meghajlok…, és jön az erő, valami rejtett tartalékból, a szívem majd kiugrik, de már nem a légszomjtól, elkezdek „normálisan” futni, a szó szoros értelmében, nem totyogok, nem szarakodok, hanem futok, már nem számít, hogy lüktet az izom a lábamban, hogy legszívesebben üvölteni tudnék a fájdalomtól, már semmi sem számít, csak A CSAPAT, aki vár a célban és a lobogó magyar zászló a hátamon, elképesztő eufórikus érzés…………….., a csajok sírnak, vagy nem, nem is tudom,  de én biztosan.

 

 

Megcsináltam, nem a 100 km-en van a hangsúly, hanem a körülmények ellenére mégis beértem, ez ha visszagondolok a 40-50. km-re, akkor maga a csoda.

Mindenkinek őrült nagy köszönet és örök hála ezért a felejthetetlen pillanatokért.

 

A futás után azért a házunk melletti bokorban sikerült még egy kisrókát elrejteni.

Az esti sörcsapolás mellé még járt egy röpke masszázs is a görcsös lábaimnak. Köszi Robi!

Az alvással nem volt gond, mert hajnal fél 4-ig dumáltunk, és utána is csak momentumokra emlékszem, nem volt tartós alvás, szokás szerint a lábamat folyamatosan mozgatni kellett, nem bírt egy helyben maradni, benne volt a boogie, rázott a hideg és „tüzelt” a testem.

 

A kételkedőknek üzenem, hogy a rémhírekkel ellentétben lefutottam mind a 100 km-t, itthonról hallottam, hogy feladtam 90-nél, valamint az eo. üzenőfalán is láttam, de közlöm, hogy minden egyes km-ért megküzdöttem, bár az eredménylistán nem ez látszik, ugyanis szintidőn túl voltam, sőt így csapateredmény sincsen, én tudom, és az is tudja, aki ott volt és kész.

 

 

2011. szeptember 11. Maratoni utazás…

Még ez a duplájára nőtt utazási idő sem tudott rossz hangulatot teremteni, ment a lakodalmas zene, előkerültek az ajándék sörök is, hol emelkedett volt a hangulat, hol csendes összeborulós alvás volt extrém pozíciókban.

 

Úgy érzem ez egy jól sikerült válogatott banda volt, ami a hangulatot illeti, és a futásban is mindenki a tőle maximálisat nyújtotta az adott pillanatban.

 

Érkezés Budapestre, buszból ki, kocsiba be, csomagot át, búcsúzkodás.

Életmentő fuvar Robi szülei révén, újabb búcsú, puszi-puszi, reméljük hamarosan látjuk egymást.

 

Már csak ketten maradtunk, a számomra a szombati nap hőse, Viki és én, aki még náluk rontja a levegőt.

Fidó gondoskodó jóvoltából, isteni alapanyagokból fincsi ebédet varázsolunk.

Nem lehetek elég hálás a Makai családnak az ellátásért és a lelki támaszért, ha örökké élnék, akkor sem tudnám meghálálni, de azért nagyon igyekezni fogok.

A csendespihenő előtt még az alig elmúlt, de még nagyon is élő emlékek felidézése, képek és az emlékezetes „kukás” videók nézegetése. , majd rohanás a vonathoz, majd egy abszolút érzékenyre sikeredett búcsú, és egy utolsó utáni ölelés a „szimpatikus leszbipár” jóvoltából….

 

Közel 3 óra vonatozás várt rám és milliónyi gondolatok kavalkádja az amúgy sem tiszta fejemben…

 

Sok minden kimaradt a beszámolóból, de így is elég hosszúra sikeredett, nem vagyok  kimondottan írói vénával megáldva, ezért elég nehezen szültem meg ezt a kis „szösszenetet”.  Egy valaki biztos van, aki nem unatkozott, én… , ha esetleg még van egy valaki, akkor már nem volt hiábavaló …

 

"Sírni csak a győztesnek szabad..." - mi mindannyian azok voltunk.