Az 59. futásom lett az a pont, amiről azt gondoltam a leges-legelején, hogy akkor itt és most vége. Természetesen mi, akik megfertőződtünk a sport okozta kirobbanó örömérzettel tudjuk, hogy az ilyen jellegű elhatározások – midőn „ha meglesz a félmaraton, akkor okés cél teljesítve, futás kipipálva” – szimplán nem működnek. Ugyan úgy, ahogy nem könnyű letenni a cigit, nem egyszerű megszabadulni az alkoholtól, iszonyat nagy meló kell ahhoz, hogy az ember feladja a futást, feladja azt a cirógató érzést, amikor a friss levegő átjárja a tüdő apró bugyrait, a napfelkeltés / napnyugtás, a természet gyönyörűsége által szembe könnyet csaló futásokat, a csendes esőben levezetett kocogásokat, a szűz havon megtett botorka futólépéseket :D :D :D Sosem hittem volna, hogy a futásról így fogok vélekedni!

Na, de vissza a számokhoz: 58 futás, 5 hónapos futásmúlt, 510 megtett kilométer és egy 5:29-es átlagezrekkel elvégzet personal best 10 kilóméteren.

Szeptember 8-án csináltam egy amolyan főpróbát, ahol 20.03-at 1:55:06-al, 5:44-es átlagezrekkel és 162-es átlagpulzussal nyomtam, remek hangulatban. Ebből aztán mertem nagyot álmodni és megerősítettem magamban az elhatározást, midőn Esztergomban 2 óra alatt fogom futni a félmaratont.

A városba egy nappal korábban érkeztünk kedves feleségemmel és egy barátunkkal. Mivel már vendégeskedtünk Esztergomban, ezért egy olyan szállodát választottunk, amit már ismertünk. Nos, úgy tűnt, hogy a 2004-es látogatásunk óta nem nagyon járhatott ott senki, kissé lepusztult és elhagyatott volt, látszatra pedig csak mi voltunk az egyetlen szállóvendégek (plusz néhány csótány). A szoba kész rémálom volt, a reggeli – ami miatt általában imádom a szállodákat – szimplán szinvonalon alúli volt. Az izgalomtól és a rettenetes körülményektől természetesen az éjszakát többé kevésbé ébren töltöttem :D

Másnap a verseny előtt időben beregisztráltunk, felvettem életem első rajtcsomagját, megcsodáltam az első igazi „versenyes” pólómat :D. A szervezés remek volt. Családias hangulatban nagyjából 350 versenyző várt a rajtra 10 és 21km-es távokon. Kedvesem akkor még csak a 10-t nyomta, barátnőnk és én pedig a felest. A pálya viszont maga volt a rémálom: kétszer kellett felfutni a Bazilikához (ugye ezt csupán a turisták miatt anno egész magasra építették ;-)), a Duna-parti sétányon a romantikus gesztenyefák között az őszi időpontnak és lehullot gesztenyéknek köszönhetően gesztenyeszőnyegen kellett futni (vizuálisan megvan ez??? – olyan, mint amikor a Jedi visszatérben a birodalmi lépegetők a farönkökön brékeltek :D ), volt olyan rész, ahol „egy sávon”, libasorban haladtunk, illetve rohantak velünk szemben kb 30 cm-re egymástól oldalirányban a sáros, csúszós ösvényen. A Bazilikához felvezető út macskaköves volt és valahogy kevésbé bírta a súlyom – minden 3-4. kifordult, csak hogy kímélje a bokát :D Szóval a nagyravágyó 2 óra alatti tervet gyorsan leredukáltam a „csak ezt éljem túl”-ra.

A sok nehézség ellenére mégis sikerült egész szép időt futnom elsőre: 2:05:49 lett a vége. A hihetetlen kimerültségérzetet csak a kicsorudló örömérzés tudta felülmúlni. Sírtam. Ok, csak kicsit, de akkor is :D Kedves feleségem várt a célnál és természetesen rögtön a nyakamba borult… nos ilyenkor nehéz nem elérzékenyülni…

A futás után még várt ránk a Szamos cukrászda minden igényt kielégítő kínálata és egy 3 órás autóút vissza Vas megyébe.

Levontam a tanulságokat magamnak:

1. Verseny előtt át kell nézni a térképen, hogy hol fog az ember futni
2. Macskakövön, sárban, szűk helyeken NEM futok ilyen rendezvényen. Azért megyek el egy versenyre, hogy jól érezzem magam, hogy az atomoszférája átjárjon, a futásra, ritmusra, légzésre figyeljek és nem arra, hogy mikor töröm ki a bokám. Lehet akármilyen jó a társaság, engem ezek a dolgok nagyon zavarnak.
3. Még mindig gyenge vagyok :D
4. El kell kezdenem az alacsony pulzusos edzéseket
5. Kimerítő fizikai igénybevétel után nem túl sexy 3 órát vezetni :D és inkább fizetek többet egy szállodai szobáért, mintsem még egyszer csótányokkal aludni ;-)