Rég írtam már blogot, de nagyon el voltam foglalva magammal. Meg a nyavalyáimmal. Meg a történésekkel, meg a szoktatással, szokódással. Ez a második évad tényleg más mint az előző, nagyon sok tekintetben. Először is, kronológiai sorrendben: eltelt egy év, én is betöltöttem a 31-et.Majd a hétvégi ünneplések után elkezdődött egy új időszámítás: visszaállás a munkába. Na, ez az igazi kihívás! Magamat is szoktatnom kell a mindennapos 4 órai keléshez, a vonatos – BKV-s ingázáshoz és persze a munkához. Azért el lehet ettől szokni. Akárki akármit mond arról, hogy milyen nehéz a gyereknevelés, azért mégiscsak ad az az időszak egy olyan szabadságot, amit munka mellett nem lehet megkapni. Na, és persze még egy fontos momentum, ami leginkább indokolja az új blogcímet: egy évvel ezelőtt kezdtem el futni!  De ez az év eddig nem valami diadalmenet. Valahogy másképp képzeltem el. Azt hittem, hogy ha szépen végigedzem, végigalapozom lelkiismeretesen a telet, akkor tavaszra gond nélkül fogok futni hosszúkat és persze gyorsulok is valamicskét. Ehhez képest a közelében sem vagyok a tavaly őszi formámnak, a fejlődés nem, maximum a visszafejlődés az, ami nyomonkövethető. De ez hónapról-hónapra, mert rögzítettem az edzésnaplóban:)) Legalább van min nosztalgiázni, pontosan megnézhetem, hogy mikor indultam el lefelé a lejtőn, és siránkozhatok kedvemre azon, hogy most miért futom ugyanazt az 5,8 km-es távot 5 perccel hosszabb idő alatt, mint tavaly októberben, novemberben. Persze a fentieket ráfoghatnám az újabb és újabb nyavalyáimra, de tudom, hogy az 5 perces lassulásnak maximum a feléért tehetők felelőssé, a többi az én fáradtságom. Januárban elkezdett fájni a jobb lábam. Eleinte csak zavart a futásban, főleg a kezdeti 2-3 km során, míg meg nem szoktam, hogy mennyire lehet rálépni. Azután 10-15 perc után már nem foglalkoztam vele, habár mindig éreztem, hogy nem az igazi. És a lábam fájt napközben is, futás előtt és után is. Másfél hónap nyavalygás után elmentem orvoshoz, aki szerint valószínűleg valami gyulladás lehetett az oka. Kaptam rá gyógyszert, és hogy ennek hatására-e, azt nem tudom, de mostanra szinte egyáltalán nem érzem. Néha a nyomait, hogy igen, ott fájt. Na, de ennyi nem volt elég. A bal lábam bosszút állt rajtam, amiért két hónapig szinte csak rajta futottam! Alighogy elmúlt az egyik lábam fájása, rákezdett a másik. És nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem telibe. Combtőtől egészen térdig lesugárzóan. A fél lábon ugrálás bal lábon most nem megy, az biztos. Volt olyan többször is, hogy elindultam futni, azután 200 m után visszafordultam, mert nem tudtam rálépni egyáltalán erre a lábamra. Viszont ha kellően bemelegítek (minimum fél óra) és jól kimozgatom minden irányba az ízületeket, akkor le tudom sántikálni a szokott távomat. Jól nézhetek ki fél lábon futás közben, biztosan mindig ezért mosolyognak rám a nordic walkingosok hajnalban a ligetben:)) Új technika:)) Nem is gondoltam volna hogy hajnalok hajnalán is ennyi sportoló emberrel lehet találkozni a városban. Eddig is korán reggel futottam, de most még korábbra tettem az indulást a vasúti menetrend és a hosszú bemelegítések, átmozgatások miatt. Vagyis fél 6-kor (már szerencsére világosban) egy ilyen kisebb városban is lehet találkozni 4-5 futóval, egy csapat nordic walkingossal és sok egészségügyi sétán lévő túrázóval:)) Azért ez jó. Jó hogy nem kell teljesen kihalt utcákon menni és hogy megismerjük egymást és köszönünk egymásnak. És mindez tiszta időben a felkelő nap által bearanyozott Duna-parttal kombinálva határozottan jó hatással tud lenni a lelki világomra. És ha még a szél sem fúj szembe visszafelé menet (ami igen ritka, mert az északi szél teljesen általános nálunk), az érzés szinte a tökélyhez közelíthet. Na, ezért a bő fél óráért kelek szinte minden nap 4 órakor és indulok el lábfájósan is, mert ez a fél óra tényleg csak az enyém, kiűzöm a fejemből a bosszantó tényezőkön való általános rágódást (mint pl. a vasúti közlekedés bájai, mespékelve a BKV szépségeivel és időtrabló monotóniájával), és az otthon reám leselkedő szendvicskészítéssel sem törődöm. Ja, és Yoyonak üzenem: Vác igenis szép, és a Duna-parton lehet gyönyörködni futás közben. Abban igaza van, hogy jó hosszú város (ennek örülni is lehet, mert így hosszú a Duna-menti sétány is), de hát minek előtte olyan sokat futni?:))