Hajnai fél négy, ébresztő. A cucc nagyjából összekészitve, így csak magamat kell kényelmesen útra kész állapotba hozni. Irány a busz. PiriPeti az egyik túravezető, közli, hogy az alapkondim miatt simán menni fog. Én azért sejtem nem lesz egyszerű, a kiirásban rutinos túrázoknak ajánlották. A bakancsom elözö nap volt rajtam otthon ismerkedési célból, egyébként 0 kilométeresen fogom használni. Az út alatt aludni nem sikerül, csak lazitok.

Végre megérkeztünk, a siklót is elértük, jöhet a mászás. Elvileg nem egész 6 kilire van a csúcs, közel 1200m szinttel nehezitve. Az első kili teljesen sima ügy, emelkedő is alig van benne. Aztán egyre nehezedik az út. Néha akkorákat kell léni, hogy elkönyvelem, estére simán menni fog a spárga is. Tolom az elején, káromkodok a billegő szikákon, idönként a törpefenyőkbe meg a sziklákba kapaszkodok, próbálom közben elfelejteni, hogy elég rendesen van tériszonyom. A pihenőknél fotózgatás, bár a felhők részben takarják a látképet. Irány tovább fel, a szikák között már csak néha egy-egy megbarnult fű csomó van. Már bent vagyunk a felhőben, a szél is erősen fúj, lökdösi az embert rendesen. Néhol már hó foltok vannak. A hideg szél miatt úgy érzem, taknyom nyálam egybefolyik. Mikor érünk már fel? Ennyire hosszú nem lehet az a pár kili.  Gerincen haladva, van mélység alattunk rendesen. Tovább fel. Kapaszkodás közben lezúzom az egyik ujjamat, vérzik rendesen. Behisztizek, nem megyek tovább, aztán észreveszem, talán 50 méterre vagyok a csúcskereszttől. A legrövidebb úton odamászok. Fotózás, csúcscsoki. Feljutottam egy 2452 méteres hegyre. Az ujjamat hiába mosom a hóban, vérzik. Kesztyűt húzok, így már nem zavar. Elkezd az idő tisztulni, és pár perc múlva látszanak a tátrai csúcsok. A másik oldalon meg a felhőket felülről látjuk. Vagy 1000 méterrel lejjebb a völgyben befagyott tengerszemek  Fantasztikus a látvány, megérte a küzdés. Indulni kell lefelé. Jön a para, felfelé még úgy ahogy jó vagyok, de ilyen terepen lefelé ritka béna és lassú vagyok. A legnagyobb csodálkozásomra egy jó darabig a csapat elejével tudok menni, aztán kezdek lemaradni, de a pihenőknél még mindig utolérem őket. Fáradok rendesen, kapaszkodok csúszok-mászok, megküzdök minden lépésért. Aztán végre meg van az elágazás. Hurrá! Elérjük az utolsó siklót. Fáj és fáradt mindenem. Soha nem gondoltam volna, hogy 12 kilibe így bele lehet pusztulni. Újra a busznál, megszabadulok a hátizsáktól és a bakancstól.

Mennyei érzés kényelmes cipőben lenni és leülni. Lassan éjfél mire hazaérek. Otthon édes otthon.

Másnap délután már csak szinte minden porcikámban érzett izomláz emlékeztett az elözö napi kalandra, a feledhetetlen élményeken kivül.