Említettem a múltkorában, hogy hosszú mezei futásaim alatt mi mindent találtam már.
Évente egy-két alkalommal kényszerítenek megállásra a fűben-mezsgyén-utak szélén árválkodó, gazdájukat visszaváró tárgyak. Egy évvel ezelőtt makulátlan mobiltelefont, pár hete pedig irattárcát találtam. Mindkét történet „folytatásosra” sikeredett. A mobil telefonkönyvében kitűnt egy apa névre hallgató szám. Gondoltam rácsöngetek – és ez az ösvény odavezet majd a tulajdonoshoz is. Majdnem sikerült, egy hangyányi akadálytól eltekintve: nem volt zsé a telón…Sebaj, hívtam a saját kütyümmel – és innen már ment viszonylag minden simán. Találkozó egy megbeszélt helyen => telefon átadása => öröm és boldogság…

Káros-kóros folyomány…

Mivel a hívószám-azonosítást nem kapcsoltam ki a saját készülékemen, így apa felhívásakor bekerült a számom a hívott fél telefonkönyvébe. Hónapokig kaptam (főképp a késő esti órákban) „téves” hívásokat. De úgy kell nekem, nem voltam eléggé körültekintő…Lekopogom (alulról fölfelé) már vagy két hónapja nyugi van

Vagy két hete loholok a fordítótól (Ágyások-III) visszafelé, amikor élénksárga foltot látok az útszéli barázdák közelében.
- Ni csak ni, tolakszik a martilapu! – mondom magamnak.
- Nem az lesz az, mert nagyobb attól… - cáfolom az előzőeket.
Megállok, a cipőm orrával szólásra bírom a rögek takarásába bújt részeket.
- A rosseb egye, ez egy pénztárca lesz! -sárga gyöngyvászon-szárnyai jórészt a föld fogságában. Tyű mi van, ha komolyabb érték lapul benne, és csak fáradságos, hosszan tartó nyomozással juttathatom vissza abba a zsebbe, ahonnan kiugrott…Inkább nem veszem fel, tegye azt más...
Loholtam tovább. - Már így is a szünet gombot kellett használnom a stopperen! - dohogtam.
Száz métert sem igen haladtam, amikor mégis visszafordultam: „eh, mi van, ha valakinek nagyon fontos, nagyon sürgős”…
Visszafelé lihegek. Odaérek, fölveszem, szétnyitom, megnézem. Egy falubeli gazdi tékozolta el azt a tárcát, benne fontos pénzügyi tranzakciókat igazoló papírokkal, sárga csekkek feladóvevényeivel. Név, cím és minden adat, ami kell a „becsületes megtalálónak” ahhoz, hogy visszakerüljön minden a tulajhoz…
- Rendben, akkor gyere velem! Szaporázom a lépteimet, egyik kezemmel melengetve a nagy sárga "lepkét". Éppen útba esett a gazdi háza. Ismét szünetgomb a stopperen. Kapucsöngő. Nincsenek otthon. Szerencsére jó nagy a postaláda nyílása. Sutty be a tárca…otthonról pedig telefonos értesítés a tulajnak, hogy küldeménye érkezett.
Én pedig majd legközelebb megismétlem a kényszerszünetekkel tarkított edzésemet.

Nem várt mellékhatás

Eljött a „legközelebbi” edzésalkalom. Pulzusmérő öv, óra, szép idő – minden együtt ahhoz, hogy végre lendíthessem lábaimat / itt az ideje a tavaszi formába hozó futásoknak. Nagyszerűen ment minden. Már csak az utolsó négyszáz méter volt hátra, amit a határból visszavezető országúton kell abszolválni.

- De ni csak ki áll ott? – rögtön a célegyenes kezdeténél…Áll és vár. Közben fogynak a méterek. Jók a részidők, szépet fog mutatni a futónaplóban. Négy-öt zergeszökkenésnyi távolságról már látom, hogy énrám vár. Persze, hiszen ő a pénztárca gazdája! Soha vissza nem térő alkalom, hogy itt most, ebben a minutában (amit már le is fagyasztottam az óra szünet gombjával) megköszönje, hogy visszajuttattam hozzá a portékát…Úgy is lőn.
No majd legközelebb talán zavartalanul…esetleg csukott szemekkel fogok edzeni

Nézzük csak, miféle szárnyasokkal szoktam (szoktam volt) találkozni, miközben lábaimmal mérem a határt, időnként erdőt és dombokat!

Januárban leginkább a hidegtől gömb formába zárkózó verebek és olykor-olykor egy-egy magányos holló föntről darabokban hulló korrogása kísérik edzéseimet. A verebek orgonasövényeken, szántásokat szegélyező akácosok ágain bandáznak, szélirányba fordítva hidegtűrőbb felüket. A hollók magányosan vagy párjukkal lobbannak feketén a szürke égbe, időnként hátukra fordulva úsznak néhány métert, fitogtatva aerodinamikai tudományukat. A február a mezei pacsirták színrelépésének hónapja. Húzhatja nekem a tökcinege, hogy „nyitnikék, nyitnikék” – az én fülem a Zsuzsanna-nap táján meg-megszólaló és február végére teljes skálán éneklő pacsirtákra figyel. Tavasszal, ha nagy ritkán letérek a mezei utakról, időnként harkályok kopogtatását, szajkók rikoltozását is meg-meghallom, de ez inkább szabályt erősítő kivétel. A pacsirták éneke egészen június végéig uralja a tájat. Ekkor megérkeznek a gyurgyalagok seregestől és egészen nyár végéig betölti énekük a homokbányák, löszös partok környékét. Néha, amikor a töltésen futok, számolhatom, hányat szól a kakukk. Fecskékből, a nyár egyik legkedvesebb madarából sajnos már nagyon keveset látok. A hangjukat szinte soha nem hallom. Van húsz éve is talán annak, amikor a nyár végén utoljára végigülték az udvarunkon és a házunk előtt húzódó vezetékeket, a háztető gerincét, erőt gyűjtve a téli időjárás előtti hosszú úthoz. Gólyából egy-kettőt még látok, amint a szántásokon „mezgerelnek” az eke által kifordított lárvák és bogarak után kutatva, de nincs olyan szerencsém, hogy a fészkére megérkező gólyának vagy az őt üdvözlő párjának kelepelését is hallhatnám.
Egyszer volt, hol nem volt, volt pár év, amikor nyaranta, az akácos végi fordulónál, rendre ugyanott (az út közepén) búbos bankákat láttam…mintha mese íródott volna, alig akartam hinni a szememnek…

Nem ennyire meseszerű a fácánok, foglyok kakatoló recsegése, amitől kis híján a szíved ugrik ki – ha közvetlen közeledből, szinte a lábad alól veszik a repülőrajtot.

Hát ennyi….Erre, mifelénk; ott, ahol én járok, döcögök, kocogok…