A társaimért, akik nem kimért pályákon, stadionok rekortánjain futnak; hanem szántóföldek közötti dűlőutakon (időnként a szántásokon) – néha folyók töltésein, dimbek-dombok ösvényein – vagy ha végképp kiszorulnak az előzőek mindegyikéből, akkor országutak padkáin adják magukat a futásnak...

Értetek, akik éppen magatok alatt vagytok, mert minden rossz összejött – és úgy vélitek: talán föl kellene adni, végleg abbahagyni. Higgyétek el, jön majd egy nap, amikor mindent visszakaptok...

Azért a fácántyúkért, aki majdnem mindig megijeszt; pedig tudom, hogy ott szokott lapulni...

Pistáért...

A viharos erejű szélért, az esőért, a szemet kopogtató hópelyhekért, a fölkelő nap barátságáért,
(aki megengedte, hogy pár pillanatig flörtöljél vele) az alkonyok bíboráért, az ujjaidat hasogató hidegért, a cipődet lopó sárért – mindenért, ami rügyfakadástól lombhullatásig karjaiban tart...

A száradó akáclevél illatáért, ami visszacsempészi gyermekkorodat...

Azokért, akik már a csúcsra kitűzték a zászlót és visszatérőben vannak, ám naponta néznek hátra, mert látni akarják; hogyan is kellene megpróbálni újra...

Boriskáért, akit gyakran elkísérek, mert fél egyedül a határban. (Mint a kiscsikó anyja védő közelségében: úgy futok körülötte oda-vissza / csak itt az én tisztem a védés-oltalmazás...)

Minden futóért:
- Aki már körbe tud futni egy háztömböt.
- Aki utoléri a villamost.
- Aki rendszeresen fut, de csak úgy – regiszterek, indexelések nélkül.
- Aki versenyszerűen fut, de nem válogatott.
- Aki toplistás, akit nemzetközileg is számon tartanak, aki világklasszis.
- Aki újrakezdi vagy abbahagyta, mert abba kellett hagynia...
- Aki már nincs közöttünk...
- Aki még nem fut rendszeresen, de majd fog / csak még nem tudja :-)...

A novemberi első futást értük futom....