Majdnem örülök. A mai futást követően mérlegre álltam, és végre 90 alattit virított pirosan a LED. Akkor fogok örülni, ha 80-as AVG-m lesz / nem pulzusban, kg-ban :-) 8 km = bő 52 perc. Lassan javulok: az idén 50 alatti szintidő a cél ezen a távon. (Talán szülinapi ajándéknak meglesz...)

Ígértem, mesélek majd arról, hogyan találkoztam a rőzsehordó öreg nénivel, és hogy milyen hozadéka lett mindennek...

Jó emberöltővel ezelőtt történt. Aznap kedvenc útvonalamat, a „klasszikus táv”- ot választottam. Ez cca. 10 km-es etap, szántóföldek közötti dűlőutakon, dimbes-dombos-cserjés-csipkebokros-akácos terepen. 50 perc volt rá a szintidőm, de ha jó formában voltam, 45 alatt is ment. Hát akkor éppen jó formában voltam...Röpítettek a lábaim, igyekeztem a leggazdaságosabb stílust fölvenni, rekordidőre törekedtem. Elértem az Y origóját, ahonnan elég komoly lejtős szakasz következett. Egyrészt lejtős, másrészt kicsit kényszerpályás: keskeny gyalogösvény kígyózott lefelé, két oldalán igencsak közeli és igencsak tüskés csipke-és galagonyabokrokkal. Letérni erről az útról, főképpen lefelé rohanvást/ főképpen rekordidőre törekedve...szóval ehhez fajsúlyos indíttatás kellett volna. Látom ám, hogy előttem két távíró oszlopnyira billeg egy fehér ponyus, megtömve száraz, paticsnak, hamar-tűznek való gallyakkal. Azért billegett, mert egy öreg néni hátán volt, aki szép csönben araszolta előttem az ösvényt. Jó tempóban csattogtam lefelé, és közben egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ijesztő alak lennék. Már csak egy távíró oszlopnyira, már csak bakugrásnyira...na most előzök – balról, ahogy illik. Mondom: jó napot! Mondja: te jóságos ég...! - és már szalad is ki a láb alóla. Megijedt szegénykém, de nagyon. Leült pihegni, míg újra lett annyi ereje, hogy ismét lábra kelhessen...
Én persze őrült mód rohantam, a jó formát ki kellett élvezni...

Ma már tudom, meg kellett volna állnom, támaszt kellett volna nyújtanom...mea culpa!
Azóta egyébként, ha a kietlen határban, a közeledtemről mit sem sejtő ember felé tartok, mindig hangosat füttyentek, hogy váratlan felbukkanásommal zavart, ijedséget stb. ne okozzak. (A „jelzőfütty” jól jöhet olykor a növényzettel sűrűn benőtt területen is, ahol vadak kirohanására lehet számítani.)

Az eset óta, bármilyen szuper kütyü-kronométert csatolok fel, és vadul számlálom a métereket, pulzusütéseket, mindig megállok, ha segítségre szorulót látok – akkor is, ha csak azt kérdezi valaki, mennyi az idő?

Köszönet érte a rőzsehordó öreg néninek