Száz nap. Pontosabban most már csak kilencvenkilenc és fél. Az már kétszámjegyű. Az okosok azt mondják, hogy ilyenkor már megvan, hogy milyen eredményt fogok elérni, csak még nem tudok róla. Való igaz, becsületes alapozást nyomtam le, most pedig, hogy itt a jó idő, egyre nagyobb lendülettel dobom bele magam a felkészülésbe.

Ami a sportot illeti, abban nagy meglepetések nincsenek. A télen szép lassú alapozós tempóban stabilan tudtam csinálni a heti három úszás (abból kettő 3 km fölött) - két futás (egy félmaraton felett) - egy rövidebb erősítős bringa plusz némi házi erősítés ritmusát, heti hat edzésnappal. Mondom, nem ért meglepetés: ugyan az eddigi legmélyebb alapozásomat csináltam, azt jó eséllyel tudtam az eddigiek alapján, hogy csak lefárasztani fog, kiütni nem. Oké, így is nagyon örültem már, hogy vége van, az utolsó heteire már nagyon sok volt fejben abból, hogy mindig hosszút, szinte mindig lassan.

A tavaszt már élvezem. A heti kilenc edzésre egyenletes elosztásban, általában hat nappal jól ráálltam - a kulcsszó ezen a részen az, hogy végre. Végre lehet menni kicsit pörgősebbeket is, végre lehet bringán hosszabbat tekerni, és végre, végre, végre lehet világosban edzeni, ami annyira, de annyira megdobja az edzés élvezeti értékét nálam, hogy azt leírni is elég nehéz. Végre.

Nem tudom, más hogy van ezzel, én úgy érzem, a felkészülés az első ironmanre ilyentájban leginkább mentális kérdés. Becsülettel nyomom hónapok óta, és még mindig sok van hátra (már amennyire) - ilyenkor dől el az, hogy fejben mennyire vagyok erős ahhoz, amire testben készülök. Van-e erőm ahhoz, hogy hajnali ötkor kikeljek az ágyból, és elinduljak úszni? Bele tudok-e vágni egy edzésbe, ha úgy jönnek ki a dolgok, hogy egy fárasztó munkanap végén kell mennem? Elég belemenős vagyok-e ahhoz, hogy ne csaljak el edzést? Júniusban már nem nagy kunszt ezekre igennel válaszolni - de az április nélkül az nem ér semmit. Azt hiszem, ilyenkor derül ki az, hogy mennyire a cél a fontos, és mennyire maga az út. Legkésőbb mostanában kidőltem volna, ha csak az lebegne előttem, hogy csináljam meg az ironmant. Nem, én szeretek edzeni.

Persze nem mondom, hogy minden probléma nélküli. Volt egy nagyon húzós márciusom, amikor olyan dolgok húztak le durván, amik mögött a sport csak másodlagos. Ilyenkor kell összeszorított fogakkal továbbmenni - de tény, hogy nem egyszerű. Nagyon szeretem kontrollálni a saját dolgaimat, de sajnos el kell fogadnom, hogy nincs hatalmam a szeretteim egészsége, vagy épp olyan dolgok felett, hogy melyik családtagomat mivel szedik szét a munkahelyén. És ilyenkor van az, hogy az ember választhat: kidől ő is, vagy csakazértis csinálja, és még erősebb lesz, amikorra rendbejönnek a dolgok. Szerintem jól választottam.

És akkor tételesen ahol most tartok:

- Úszás: lassú tempóban már eljutottam a bűvös 3,8-ig, belegyorsítva 3,5 a legtöbb, igaz, azután egész délután ettem. A télen ebből csináltam a legtöbbet, éljen soká a jó keringés, de azért bevallom férfiasan, nagyon jól esik most már többet lenni szabadtéren.

- Bringa: Ha nem ismerném a saját éves ritmusomat, határozottan megijednék. De tudom már magamról, hogy nyaranta a kemény áttételeken megyek kényelmesebben, viszont azt is, hogy erre a tavasszal csak nagyon higgadtan, nagyon megfontoltan szabad átállnom, szép fokozatosan. Télen nyilván a bringázásból tudtam a legkevesebbet csinálni, úgyhogy a mostani átlagaim még igencsak riasztóak lennének, ha nem tudnám, hogy mi van mögöttük. Azért gyorsulok, de még inkább csak gyorsulgatok, és távban is szép nyugisan megyek fölfelé. Itt a tavasz, lehet lassacskán bedurvulni.

- Futás: Talán látszik, hogy ebben vagyok a legerősebb - persze a lényeg nem futni, hanem fáradtan futni. Az alapozás végéig nagyon nyugis tempókban félmaraton fölött voltam heti rendszerességgel, azóta most még inkább csak alulról kóstolgatom a húszat, de megnyugtató, hogy igazán elfáradnom benne még csak ritkán sikerült.

- Ittfáj-ottfáj: egy szolid kis térdkattogás ijesztett rám pár hete, aztán kicsit átalakítottuk a munkahelyi székeket, és máris rendben vagyok. Jó, meg elkezdtem gyakrabban rázni, de ennek szerintem semmi köze a triatlonhoz. Bár nagyon kíváncsi vagyok, mi lehet mégis az oka. És persze az élet csodálatos kínzó bölcsességfog nélkül.