Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 44 525 522 km-t sportoltatok
Szubjektív közhelyek

A futó Édene

alouette | 2013-11-06 12:46:03 | 29 hozzászólás

Unalmas poszt lesz, nem versenybeszámoló, sem PB vagy katarzis, se sérülés, tehát nem is kell tovább olvasniKacsintás

E.-nek.

Pár hete egy érdekes dokumentumfilmet láttam. A film készítői bejárták a Föld legtávolabbi pontjait arra a kérdésre keresve a választ, vajon létezik-e még a Földön és ha igen akkor hol az Édenkert, a Paradicsom. Megkérdeztek a tahiti táncostól kezdve, a Csendes-óceán (szinte) lakatlan szigetén magányosan élő házaspáron át a bécsi katolikus szerzetes-tudósig mindenféle embert és nagyon különböző válaszokat kaptak, nehéz lenne mindet felsorolni. A legtöbben egy dolgot emeltek ki, hogy az Édenkert ott van, ahol az Ember és a Természet harmonikus kapcsolatban tud együtt létezni.

Ha ehhez az általános és gyakori válaszhoz még hozzáteszem két megkérdezett egy-egy megfogalmazását akkor mindjárt érthetővé válik, miért itt írok erről. Az idős osztrák szerzetes azt mondta: „ az Éden ott van abban a pillanatban, amikor elfelejtjük magunk körül az idő múlását”. A Himálájában , egy buddhista kolostorban élő butháni festőművész pedig így fogalmazott:

„ A paradicsomi állapot az, amikor jól, egésznek érezzük magunkat és létezésünkkel nem zavarunk más élőlényeket”.

Rengeteg választ adhatunk mi is, hogy mikor érezzük magunkat a Paradicsomban, egy verseny célkapujában, egy lebilincselő könyv olvasásakor, felemelő zene hallgatása közben , orgazmus átélésekor, gyermekünk születésekor stb.stb...

Mégis amikor a fent említett válaszok elértek a tudatomig egy szó, illetve több érkezett belőlem azonnal válaszként: futás, a magányos( terep)futás.

A csodálatos az, hogy ez az állapot ( hívőknek áldott, megszentelt, kegyelmi) nem tervezhető, se nem kikövetelhető,nem lehet rá gyúrni, egyszerűen csak lesz, megtörténik mint egy apró kis lényegtelen csoda. Néha észre sem veszem, nem hajolok le érte, nem időzöm el nála, csak rohanok tovább. Amikor futni indulva kilépek a házból még nem tudom, hogy vajon megadatik-e ez az öröm, ez a béke, ez a harmónia.

De gyakran megtörténik és bár azt mondtam, hogy nem lehet rá edzeni, de valahol azért mégis. Ha hagyom elcsitulni belül a dübörgő-kétkedő-gondokkal terhelt énemet, ha el tudom engedni az Én-t, mint az engem körülvevő világ szubjektív középpontját akkor több esélyem van a valaha állítólag létezett , de emberi balgaságunk és gyarlóságunk áldozatául esett Édenkert-beli létezéshez hasonló állapot megtapasztalására.

  • Amikor nem számít, hogy ki vagyok , mert csak egy porszem, csak egy kis része a természetnek vagyok, amikor elfelejtem az időt, hogy esetleg várnak és nincsenek tervek, nem fontos a jövő, sem a múlt.
  • Amikor létezésemmel nem zavarok senkit, amikor szinte láthatatlan vagyok.
  • Amikor hóviharban, a nappali idő ellenére is fekete árnyékokat vető felhők közül hihetetlen módon pár pillanatra előmosolyog a nap és én úgy érzem, hogy most csak nekem, épp rám süt.
  • Amikor az erdőben szinte hangtalanul mozogva megpillantom a harkályt, őzet, mókust stb. , megtorpanok és ők nem ijednek meg tőlem.
  • Amikor a  domb/hegytetőre érve zihálva, levegőért kapkodva körültekintek és elfelejtem az addig vezető út fáradságát és visz a lábam tovább miközben beszippantom az illatot és a látványt és azt érzem, otthon vagyok.
  • Amikor a tengerparti viharos széllel küzdve próbálok haladni és minden lépésnél érzem, hogy (fizikai) nagyságom ellenére is milyen aprócska lényegtelen kis pont vagyok.
  • Amikor a nyári rekkenő hőségben a szántóföldön minden mozdulatlan és hangtalan, aztán hirtelen szerelemittasan dalolva magasba reppen előttem egy pacsirta.
  • Amikor a szakadó esőben lassan minden rajtam lévő rétegen keresztül szivárog a víz és már nem számít, hogy izzadok-e, és nyelvemet kidugva iszom az esővizet.
  • Amikor az egerészölyv, amelyik mindig a karám egyik oszlopán ülve figyel és elrepül jöttömre, és én nem bánom, mert tudom, hogy mire visszafelé jövök ismét ott találom.
  • Amikor a kölykeiért aggódó nyuszimama farokcsóválós táncot járva a földút közepén próbálja meg a felette köröző vércse/kánya/héja figyelmét utódairól elvonni és nagy igyekezetében észre sem veszi közeledő lépteimet.
  • Amikor az úton előttem „átszáguldó” csigát az utolsó előtti pillanatban veszem észre, kikerülöm, sőt ha sok időm van (ahogy E.-től tanultam) tenyerembe véve „átsegítem” az úton.
  • Amikor afeletti örömömben, hogy ügyesen átszökelltem egy nagy sár/tócsa/pocsolya felett a következő figyelmetlen pillanatban bokáig merülök a sárba és hangosan röhögök magamon.
  • Amikor elámulok a változásokon, ahogy a nemrég még aprócska növénykékből 2méter magas, áthatolhatatlan kukoricaföld növekszik, a tegnap még gyönyörű őszi lomb az orkánerejű széltől másnapra már csak egy levéltemetőt találok a földön.

A sor szinte végtelen, ezt (is) adja a futás nekem, mindig újabb pillanatokat, amikor úgy érzem, itt vagyok, a helyemen vagyok és jól vagyok, mert vagyok és mert létezésemmel másokat nem nagyon zavarok.

Ismeritek Ti is ezt az érzést?

Cuxhaven 2013 november

2014-09 hó (1 bejegyzés)
2014-08 hó (2 bejegyzés)
2014-03 hó (1 bejegyzés)
2013-11 hó (1 bejegyzés)
2013-01 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (1 bejegyzés)
2012-04 hó (2 bejegyzés)
2012-03 hó (3 bejegyzés)