Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 41 403 049 km-t sportoltatok
Egy sün viszontagságai a futással...

egy komáromi történet 102,7 kiliről, jófej ultrafutókról és mégjobb fej ismerősökről, barátokról... és egy kezdődő szerelemről :)

dilisuni | 2010-08-05 21:48:03 | 11 hozzászólás

 

Sose gondoltam volna, hogy egyszer 4 órányi futás után, kb. 42 kili környékén az szalad ki a számon, hogy „már csak 8 óra van hátra”. És aztán valahogy lecsordogált az a 8 óra is :)

 
2010. július 31. Erő(d) próba.
Kaptam egy meghívást a facebookon és bár kezdetben nem foglalkoztam vele komolyan, de azért egy idő után a kisördög elkezdett motoszkálni a fejemben, hogy mi lenne, ha én is megpróbálnám végigcsinálni a 12 órát. Idén (is) nagyon keveset futottam (ráadásul sikeresen összeszedtem egy lágyéksérvet is, ami  miatt nem emelhetek, nem csinálhatok semmi „megerőltetőt”), egyértelmű volt, hogy messze nem elég a felkészültségem egy ilyen versenyhez, de akkor se hagyott nyugodni a kisördög, hogy de jó lenne megpróbálni.

 
Korábban rengeteg ultrafutó beszámolóját olvastam, melyek mind nagy hatással voltak rám (pl. Vézsé, Vera, Galopp, Tóth Attila, MJoci, stb.  UB-s beszámolói) úgy éreztem, hogy egyszer ezt nekem is át kell élnem, egyszer legalább meg kell éreznem, hogy milyen az, amikor már nagyon nem megy, amikor minden lépés fáj, de menni kell, mert fejben eldöntöttem, hogy akarok menni.  Képes vagyok-e erre? Van-e akkora akaraterőm, hogy elnyomjam a fájdalmat és menjek tovább? Fogja bírni a gyomrom, a szervezetem? Milyen vitaminokat, kaját, frissítőt kell magamba öntenem menet közben? Kérdések, kérdések, kérdések. A fenti srácok és lányok (és nem csak az említettek) már tudják a válaszokat és írásaikból mindig az jön le, hogy ők nem csak a válaszokat tudják, hanem az ultrafutásba bizony beleszerettek, tehát biztosan nem lehet egy rossz dolog. Pontosabban közben rossz, de utána nagyon jó ;-)

 
Az utóbbi heteim azért futásilag kezdtek összeállni, a Margitszigeten a „hosszú” futások alkalmával 5-7 köröket sikerült lenyomni viszonylag elfogadható tempóban, de hát az mégsem 12 óra.

 
Végül arra jutottam, hogy mégiscsak belevágok, legfeljebb kiállok, amikor már nem megy. A cél 60 kili volt, az álomcél 80 kili.

 
Nem kezdődött jól a hét, hiszen vasárnap elrontottam a gyomromat és ez péntekig – kisebb-nagyobb intenzitással - kitartott, de nem volt visszaút.

 
Nagyon kellemes Társaság jött össze: Anikó (kismaya), Horváth Kati, Szesze, Szabi és végre megint találkoztam  Yu-val, illetve megismertem Blue-t is, akinek valójában a valódi neve: Mr. rabszolgahajcsár.

 
A versenyt talán kicsit erősen kezdtem, a félmaratonom 1.50 körüli lett, Kismayának nyulaztam egy kicsit az utolsó három körben, sajnos nem tudtuk, hogy kevesebb mint fél percre vagyunk csak a női győztestől, mert ha igen, akkor szorosabbá tehettük volna a befutót :) Azért így is közel 6 percet faragtunk az egyéni legjobbján. Ezúton is gratula VajAninak (a győztesnek), illetve Katának is, aki harmadik lett. Na, ekkor egy garast nem mertem volna arra tenni, hogy én még több órán keresztül tudok futni, nagyon fáradtnak éreztem magam, a gyomrom kavargott, fájt a fejem is, melegem is volt, szóval nagyon nem voltam egyben. De valahogy csak letudtam egy-egy újabb kört.

 
Egyik kör végén beértem Yu-t és váltottunk néhány szót, erre elhúz mellettünk Galopp és beszól: „Nem beszélget, fut”. grrrrrrrrrrrrr Lehet, hogy nem úgy tűnt, de közben futottunk is ;-)

 
Aztán egy kicsit jobb lett, újra vissza tudtam állni egy normálisabb tempóra, így néhány kört együtt futottam Török-Ilyés Lászlóval, a későbbi 12 órás győztessel. Nagyon szimpatikus srác, segítőkész, jót dumáltunk, így jobban telt az idő. Néha Krissz elszáguldott mellettünk egy-egy újabb körhátrányba taszítva (na jó, Laci csak vagy 3-at kapott, én voltam 6-8 kör hátrányban is). Viszont az meglepett, hogy az 5. helyet stabilan tudtam tartani és bár egyáltalán nem volt fontos a helyezés, de azért ez egy kis visszacsatolás volt, hogy jó úton járok, csak hát még vagy 9 óra hátravan :)

 
Egyik kör elején megláttam Lydérchet, amint támaszkodik egy fánál és a hányinger kerülgeti. Még a macskája is sápadtabb volt, mint szokott lenni. Hát bizony nagyon ramaty állapotban volt, tényleg azt nézegette, hogy hova tudná kitenni a reggelijét. Beszédbe elegyedtünk (annak idején egyszer futottunk egy maraton váltóban egy csapatban, mondjuk annak vagy 3 éve, egyébként semmit se változott), egy kicsit sétáltunk, aztán elkezdtünk újra kocogni. Mondta, hogy forog a gyomra, mondom, hogy enyém is… csak beszélni kellett róla, egyre rosszabb lett, azt hittem nem érek el a kör végéig a mellékhelységig… sprint odáig, ő egyikbe, én másikba. Később találkoztam vele, sikeresen abszolválta az újabb maratonját, talán ez a 47., vagy 48. volt? Egy biztos: a Budapest Maraton lesz az 50. Szép teljesítmény.

 
Mentem tovább. Jó érzés volt látni a tapasztalt ultrafutókat magam körül, Farkast, Vézsét, Galoppot, Kiss Zolit (vele több körön keresztül beszélgettem, fogalmam se volt még akkor, hogy ki is ő) és a többieket, akit nem ismerek név szerint, megismertem –miki – futás-gyaloglás-futás-gyaloglás technikáját, melyet ki is próbáltam egy fél körön keresztül (miután meglepetésszerűen előbújt egy bokorból:). Sajnos nekem nem jött be, mert az elindulások számomra borzasztó kínt jelentettek, így ezt inkább a frissítő környékére tartogattam.

 
Éva néni
. Ő egy ikon. Egy hős. Egy igazi energiabomba. Amikor találkoztunk mindig megjegyeztem, hogy már csak milyen kevés van hátra :) Mindig volt valamilyen frappáns válasza :) Ahogy Toncsinak is mindig van egy jó története, egy jó mondata, egy buzdító megjegyzése. Hihetetlenül humoros, vicces egyéniség, remélem még sok versenyen futunk majd együtt.

 
Krissz ment, mint egy gyorsvonat
, néha egy-egy hajrá-hajrá, aztán már el is tűnt a kanyarban. Viszont egyszer látom, hogy sétál és a járása is elég bizonytalan. Basszus. Kb. 3 kör előnye van, az nem túl sok, a versenyből több óra van még hátra, így bajba kerülhet az első hely. Kérdem mi a helyzet, de nem is kell válaszolnia, látom, hogy komoly baj van. Próbáltam rávenni, hogy kocogjunk el a kör végéig, megpróbálta, de nem ment. Aztán jött a nagy ötlet: orvosság. Az kell neki. Na, akkor gyors számolás, van 3 kör előnye, elmegy magához venni az orvosságot, akkor marad 2 kör. Ez teljesen kivitelezhetőnek tűnt, így is tett, elment és megivott egy Unicumot. A következő 4-5 kört 9 perc alatti időkkel abszolválta. Amikor a mezőnynek ehhez már minimum 13-15 perc kellett. hhhmm…  nem is tudtam, hogy az Unicum ilyen csodákra képes :) De sajnos az unicum csak a gyomorbajokat gyógyítja, a lábfájást nem, így végül mégis fel kellett adnia. Kár. Megérdemelte volna, hogy megnyerje, amíg futott, addig nem volt egy súlycsoportban a többiekkel.

 
Végére hagytam, de nekem a legpozitívabb élmény Yu segítőkészsége, buzdítása volt. Mindig volt egy jó szava, egy hajrája, vagy csak rámmosolygott. Köszönöm. Szesze szintén zenész, bár be kell vallanom, hogy én értékítéletem szerint az ő mosolya messze elmarad Yu mosolyától, hihetetlenül sokat segített, mint ahogy Anikó és Kata is. Blue rabszolgahajcsár szintén segített, amikor szükség volt egy kis rugdosásra, ha nagyon nem akaródzott továbbmennem. És néha emlékeztetett arra, hogy egy kis magnéziumot vegyek magamhoz mielőtt még nagyobb lenne a baj. És verseny után még haza is fuvarozott minket, nekem nem nagyon voltak beszámíthatók a lábaim. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

 
Volt iszonyatosan nagy holtpont is, 90 kili környékén, amikor a fájdalomtól összegörnyedtem és sétálni se bírtam. Féltem, hogy nem tudok továbbmenni, hogy fel kell adnom. Na, ki jön megint arra? Persze, hogy a Galopp, az ő jó kis tempójában és ezúttal nem viccesen, hanem komolyan szól: ha fáj, akkor mindegy hogy sétálsz, vagy futsz :-) nem biztos, hogy szó szerint így hangzott, de szót fogadtam és elkezdtem kocogni, főként, hogy már nagyon szorított az idő és egy hihetetlen álomcél lebegett a szemeim előtt: a 100. kili. Továbbra is fájt, de inkább az lett volna a furcsa, ha 90 kili lefutása után semmim se fájt volna.

 
Az utolsó körökben Szesze kísért, ha bármit kértem, akkor ő nagyon készségesen hozta. Beért Török-Ilyés Laci és mondja, hogy úgy tervezi, hogy még pont két kör szűken belefér és akkor a célban lehet megállni, nem kell méricskélni, nem kell megvárni, hogy jöjjenek a szervezők és mérjék le a távot. Na, akkor vegyünk egy nagy levegőt és próbáljuk meg tartani vele a tempót. Sikerült. 11. óra és 56 perc után ledőltem a fűbe, fáradtan, elcsigázottan, de nagyon boldogan. Felemelő érzés volt 12 óra után feküdni a fűben, a sötétben és arra gondolni, hogy megcsináltam. MEGCSINÁLTAM. Sikerült, teljesítettem, lefutottam, bár nem fontos a helyezés, de végül 4. lettem 102,7 kilivel.

 
(Az első éjszaka semmit se aludtam, mindenem görcsölt, még a hátam is fájt. Felöltözve aludtam, betakaróztam és mégis rázott a hideg. Másnap reggel alig tudtam felállni az ágyból, de ezek mind  elmúlnak, a következő alkalommal meg már nem fognak ilyen intenzíven előjönni. Talán. Majd meglátjuk)

 
Be kell vallanom valamit. Beleszerettem. Menthetetlenül. Kibe? Természetesen az ultrafutásba. :)

 
A következő nagy cél: Almádiban a 12 órás országos bajnokságon teljesíteni minimum 80 kilit, Sárváron jövőre elindulni a 24 óráson, illetve az álomcél 2011-ben az Ultrabalatonon megkerülni egyéniben a Balatont. Hogy ezek az álmok is valóra válnak-e? Nem tudom, de nagyon szeretném :)

 
 Galopp (a komáromi number one :) volt oly kedves és megjegyzést fűzött a blogbejegyzéshez, csak mire elküldte már le is vettem. De elküldte üziben is (köszönöm), íme:

 
"Szóval amit üzenni akartam:

 
Jó kis céljaid lettek hirtelen, az már biztos! Ez egy ilyen dolog... Csak vigyázz, ne úgy csináld, mint én tettem pár éve: egyik évben beleszerelmesedtem, a másikban majd' belehaltam a dologba, mert egyszerűen mindent akartam. Bár te épp ésszerűen tűzted ki a célokat, feltéve, hogy addig rengeteget edzel és azt is feltéve, hogy nem edzed túl magad. (Azért csak óvatosan avval a 24 órás + Ultrabalaton dologgal, ez nálam elsőre a "sok" határát súrolta, nem is mertem megcsinálni az első évben!) :)

 
Egy dolog: "ha fáj, akkor mindegy hogy sétálsz, vagy futsz" - ez csak akkor érvényes, ha nem vagy sérült. Mikor úgy ÉRZED, hogy fáj, pedig szerencsétlen testrész csak van, csak fáradt, csak szenved... Vagy nem is, csak te azt hiszed. Olyankor el lehet indulni, lehet menni. Szerintem kell is. De például Krisz sérülése már más tészta... ő okosan abbahagyta. Én ilyennel kétszer futottam végig a versenyt, kétszer egy hónap pihenőt eredményezett... szóval a lényeg: ne dőlj be mindennek, amit mondok, maximum akkor fuss, ha fáj, ha magad is elhiszed, hogy az jó lehet, jól eshet. Oké, kicsit erőltetni kell ezt a hitet bizonyos esetekben, de kell hinni, az fontos. És akkor ha elhiszed, hogy jó lesz gyaloglás vagy nagyon lassú futás helyett gyorsabban futni, s elindulsz, aztán nem jó, mert fáj, de mégis futsz, majd azt látod, hogy "jé, ez megy", majd ennek megörülsz, akkor már tényleg jó lesz futni. Na ebből hámozd ki a fejtettbabot! :-P

 
A hétvégi futásodhoz pedig gratulálok. (Irigyeltelek is benneteket este tízkor!)

 
Üdv:

Béla"