Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 41 403 101 km-t sportoltatok
Fly, you fools!

Segítség kell, akár aprócska is...

Nyúl | 2012-02-26 13:28:13 | 4 hozzászólás

Kitaláltam, megcsinálom...

"Amikor gyerek voltam, az élet nagyon egyszerűnek, kiszámíthatónak tűnt, annak ellenére, hogy a mi családunk sem számított kifejezetten minta-jellegűnek. De a nap minden nap felkelt és mi szépen elbandukoltunk ugyanazokon az utcákon, ugyanazokon a macskaköveken az iskolába, hogy aztán ugyanúgy várjuk a kicsöngetést, amikor jöhet végre az estig tartó lógás a haverokkal, a sok csavargás a Mátrában, a szabad vonatozás a „családi munkahelyen”. Mintha nem változott volna semmi, az életünket irigylésreméltóan szabadon és vadul éltük, szabályok nélkül, délutáni kötelezettségeket, különórákat nem ismerve. Most, hogy visszaemlékszem ezekre az időkre, az tűnik fel leginkább, hogy nem nagyon merengtünk az idő múlásán, hacsak nem azon, hogy tegnap milyen filmet adtak a szünidei matinéban, vagy mekkorát tanyáltam a Sár-hegy oldaláról lefutva. Az embernek akkor még nem igen volt múltja. A kisebb-nagyobb változásokat észre sem vettük, pedig akkortájt bombázták széjjel a környékünk kertes házait, hogy egy szép új lakótelepet építsenek a helyükre, de mi abból is csak a „játék-részét” fogtuk fel, szaladgáltunk a meszes gödör szélén és azon versenyeztünk, ki tudja kővel hosszában átdobni.

A „családi munkahelyet” nem viccből írtam, nálunk mindenki a kisvasútnál dolgozott; apám ragyogóan tudta a kis aranyos C50-eseket bütykölni és minden alkatrészt meg tudott hozzájuk csinálni, egy megbecsült, aranykezű szakember volt. A bátyám vonatvezetősködött, a nagynéném szintén, az ő férje mozdonyvezető volt, de mint később megtudtam, még az unokatesóim is belecsöppentek a jóba, az egyik a MÁV-nál lett mozdonyvezető, a másik szintén a kisvasúton kereste a kenyerét. (Persze én is alig vártam, hogy ötödikes legyek, mert onnantól lehetett vasutas úttörő az ember.) Anyámat direkt hagytam a sor végére, ugyanis ő mindegyikőnk közül a „klinikai eset”. Az én drága jó anyám a japánokat megszégyenítő módon végezte a munkáját, vagyis reggeltől estig, 110%-ot beleadva, teljes szívvel és lélekkel. Őt annyira megcsapta a mozdony füstje, hogy azóta sem gyógyult ki belőle, még így, nyugdíjasan sem. Telt-múlt az idő, a család felköltözött Pestre, anya a Délibe került és vonatvezetőként járta a fél országot és utaztatta magát a Nohabokon, emlékszem, mennyire irigyeltem érte. Nem is volt kérdés, hogy amikor pályaválasztásra került a sor, a Mechwartba vezetett az utam, más szóba sem jöhetett... ott aztán végzetesen füstös lett az ember :-)

A kamaszkorom vígan és szabadon telt, a MÁV-val ösztöndíjas lettem, így duplán tudtam fillérekért utazgatni az országban, volt, hogy csak felültem egy vonatra és élveztem, hogy céltalanul megyek és bámulok ki az ablakon, hogy hallom a mozdonyok hangját és érzem az erejüket. Leginkább persze a Balatonon kötöttem ki, csak leugrottunk a haverokkal, fürödtünk egyet és hazavonatoztunk, kész. Aztán volt olyan nyár is, hogy végigdolgoztam az egészet egy földvári szállodában. Minden nap meló, csak este jutottam ki a partra, hogy a sétányon fussak egy kicsit és kiüljek a kedvenc helyeimre, ahol láthatom a vonatokat, ahol jobban hallom a Nohabok hangját. Gondoltam is, ha fiú lennék, az Isten sem tántoríthatna el attól, hogy a Nohabokon legyek mozdonyvezető...

A kamaszévek, ugyanúgy, mint a gyöngyösi gyerekkorom, az időtlenség rózsaszín illóziófelhőjében teltek. Minden természetes volt és kiszámítható. Iskola, lógás, csavargás a Balaton körül, a nagy szerelmek, a végtelen vonatozások és persze a Nohabok. Nekem ezek úgy összetartoztak, mint a fonott kalács szálai és úgy gondoltam, ez az idő múlásával sem fog változni.

Aztán hirtelen nőttünk fel, szinte egyik napról a másikra, amikor a Mechwart kidobott minket a nagybetűs életbe. Nem is voltam még érett és kész arra, hogy ebből a rózsaszín védőburokból kipottyanva aprópénzre váltsam a vasút iránt érzett szeretetemet és hogy felnőtthöz méltóan helytálljak egy nagyon nehéz munkában... és bizony, pár hónap után el is véreztem.

Telt-múlt az idő, az élet messzire sodort a vasúttól. Anya közben nyugdíjas lett, már nem jöttek a naprakész hírek a szolgálatairól, a szeretett Nohabjairól. Nem jártunk már nyaralni a Balatonra sem, csak egy-egy autós, általában éjszakai kiruccanás maradt az egész évben várt családi eseményből. Elment az idő, minden megváltozott. A felnőttséggel együtt jár, hogy egyre többet jutnak eszünkbe a gyerek és kamaszévek emlékei, amikor megállva elmerengünk egy távoli, homályba vesző pillanaton... „hogy is volt az, 1985-ben, amikor a Balatonon voltunk és... ? De várjunk csak, lehet, hogy 86-ban, vagy 87-ben volt?”

Elúsznak, egybefolynak, el-elszakadoznak az emlékeink. Van ami megmarad, van, ami örök homályba vész és olyan is van, amit az idő múlása még szebb ruhába öltöztet. Ha olyan hangulatban vagyok, csak be kell hunynom a szemem és máris érzem a Balaton vizének az illatát... látom, ahogy a mólóra kisétálok és a sötétben a pecások lámpája világít, hallom, ahogy a hullámok szelíden meg-megcsapják a parti köveket. Aztán kisétálok a földvári állomásra és leülök a manapság már „retró”-nak számító piros padokra a peron lámpásai alá és várok... a nyüzsgő, feléledt nyaralóközönség vidáman duruzsol, a vendéglőkből kellemes zene szól, mindenkit párban látok, csak én vagyok egyedül a hosszú, munkás nap után... próbálok a sötétbe vesző sinek felé fürkészni, aztán meglátom a mozdony fényeit, majd ahogy közelít, meghallom a hangját. A hangot, amely semmi máshoz nem hasonlítható, és amit olyan jól ismerek. Amit, ha hallok, megnyugvással tölt el, mert ezzel a hanggal minden rendben van; benne lüktet az 1950 ló ereje és ez azt súgja, „velem biztonságban vagy, gyere, pattanj fel”... Nagyon emlékszem, milyen a kürtje, amikor napközben a gumimatracos-szalmakalapos nyaralókat figyelmezteti lépten-nyomon, hogy „Vigyázz, jövök!” Vagy nagyon emlékszem, hogy milyen, amikor büszkén, mégis szolgálatkészen befut az állomásra, majd fékez, hogy útjukra engedje az utasait, aztán hogyan duruzsol alapjáraton és az is tisztán él bennem, milyen fantasztikusan szól, amikor erejét összeszedve megmutatja, hogy mire képes. Nagyon szeretem ezt a hangot...

Sok év telt el azóta, hogy esténként a földvári állomás piros padján ücsörögve vártam a Nohabokat. Azóta egy-egy futóverseny kapcsán újra megfordultam a Balatonon, de hiába vártam azt a hangot, vagy azt a fenséges megjelenést az aranyos turcsi orral. Azt gondoltam magamban, hogy persze, mint ahogy az emberek is megöregszenek, úgy a gépek is letölthetik a munkaidejüket és letehetik a lantot. És akkor eljön a jól megérdemelt pihenés ideje, jöhet a nyugdíjas kímélő életmód. Úgy képzeltem, hogy mindegyikük egy-egy fűtőházban pihen és szeretetteljes gondoskodás veszi körül, és hogy nap-mint nap önkéntesek tisztogatják, kenegetik megfáradt alkatrészeiket. És azt is gondoltam, hogy időnként, ha vannak annyira jó állapotban, akkor szép öregesen elvontatnak egy-egy nosztalgiavonatot és örömmel adják tudtául az egész Balaton-partnak, hogy még igenis remekül érzik magukat és azok a „régi szép idők” nem múltak el...

Balgán, naivan azt gondoltam, hogy mi is vagyunk olyan kulturáltak és érzelmileg intelligensek, hogy nem hányjuk szemétre a nagy öregjeinket, azokat, akik megbízhatóan, hűségesen szolgáltak bennünket.

Csak pár hete tudom a szomorú hírt...

Kicsi gyermekem nagy rajongója a mozdonyoknak és a neten nap, mint nap 424-eseket és dízelmozdonyokat nézünk, mindenevő, habzsolja a vasutat (ugye az alma, meg a fája). De az érdeklődése a Nohabok felé irányult elsősorban, néztünk a You Toube-on sok szép fényképet, amíg aztán bele nem botlottam a szomorú valóságba... mély ledöbbenéssel olvastam, hogy mi történt. Először nem értettem, aztán elsírtam magam, „ezt egyszerűen nem hiszem el!!” Aztán dühös voltam, hogy miért nem csináltunk valamit?! Aztán azért voltam dühös, hogy hol voltam idáig, hogy erről semmit sem tudtam? (mintha csak magam lennék a JóIsten, aki tehetett volna bármit is). Olyan volt, mint kamaszkoromban, amikor megtudtam, hogy apám meghalt, már 3éve...mintha kiszálltam volna az időből, nélkülem ment el, el sem búcsúzhattam, nem lehetettem ott a temetésén, sőt, azt a lehetőséget sem kaptam meg, hogy segíthessek, gyógyíthassam... tehetetlen, kiszolgáltatott dühöt éreztem, mély fájdalmat, tele volt a szívem szomorúsággal.

A Nohabok is elmentek, azaz tizenhárman a húszból . Nem most, már évekkel ezelőtt, szép sorjában hurcolták őket a vesztőhelyre, kíméletlenül gyilkolták le, többjüket üzemképes állapotban, vagy apró, könnyen orvosolható hibával. Lám, megint kiszálltam az időből és nem tehettem semmit... Azóta jár az agyam és szomorú vagyok, meg dühös is és még mindig elbőgöm magam, ahogy a képeket nézem. Nagyon-nagyon hiányoznak! De, mint tudjuk, a sírás nem segít. Ok, akkor vegyük fel a boxkesztyűt, gondoltam és harcoljunk! Per pillanat azonban nem tudom, hogyan tudnék harcolni, hogy hogyan segíthetnék. Aztán megismerkedtem a Nohab-GM Alapítvány munkájával és nagyon megörültem, hogy voltak emberek, akik anno „nem szálltak ki az időből”, mint egykor én tettem és tudtak időben küzdeni. Kiharcolták, hogy megvehessék a 10-es Nohabot és hosszú évek alatt oda juttatták, hogy mindenféle hatósági tortúrán túljutva újra üzemképessé nyilvánítsák. Aztán küzdöttek a szegény, kibelezett 002-ért, akit már csak ócskavasként adtak el, de az Alapítvány álma szerint egyszer újra működni fog. Tessék csak megnézni a képeket róla akkor, amikor Magyarországra érkezett és most, kiszuperált állapotban. Oké, én is öregszem és ráncosodik a bőröm, meg romlik bennem minden alkatrész, de én teszek is ellene valamit... sportolok, igyekszem helyesen táplálkozni, meg magamra kenek bármi vackot, ami segíthet. De szegény Kettes nem tud a boltba menni motort venni magának. És a csúnyán szétbarmolt belsejét sem tudja helyrehozni, neki kellünk mi, akiknek jelent még vmit a „Balaton-fíling”, akiknek hiányzik a hangja, akik szerették a gyönyörű küllemét és akiknek jelentenek még vmit a fiatalkori emlékek, amelyekben ez a mozdony is szerepelt vállalt. Neki kellünk mi, mindannyian, akik valaha is, egy kicsit is szerettük.

Nem árulok el titkot, ha azt mondom, nem vagyok egy gazdag ember. Bárcsak odaállhatnék a Várkonyi Zoli elé és azt mondhatnám: tessék, itt van a motorra az x millió forint, menjünk el a Nohab-motor boltba és vegyünk a Kettesnek egy újat! De nem tehetem, sajnos. Kisfiam persze mondja, hogy itt van a zsebében az a pár darab összegyűjtött 100 forintos, amivel a pénzbedobós mozdonyokra szokott felülni és vegyünk belőle új motort. Sőt, annyira kis empatikus lény, hogy álmában gyakran emlegeti a Négyest, a Csíkost, aki Badacsonylábdihegyen veszett oda egy csúnya balesetben. Már többször elmentünk meglátogatni a Közlekedési Múzeumba, ill. azt, ami megmaradt belőle. Manó nagyon aranyos, odamegy, köszön a mozdonynak és megsimogatja.

Nos, a kérdés továbbra is az, hogy mit tehetünk? Én több mindenre gondoltam, az egyik, hogy megpróbálom felhívni a figyelmet ezekre a mozdonyokra, a flotta megmaradt tagjaira. Ha már úgyis a Balatont készülök körbefutni a BSZM versenyen, akkor miért ne tehetném ezt egy nagy, festett pólóban, amin a segítségre szoruló Nohabok szerepelnek, ki kisebb, ki nagyobb formában. Szép megemlékezés lenne, 13-an, akik elmentek, újra ott lehetnének a Balaton parton...

Aztán arra gondoltam, hátha a BSI sem zárkózna el az elől, hogy megemlítve legyen ez a "NOHAB-MENET", ill. a jótékony szándék. Sikerült felvennem a kapcsolatot az Alapítvánnyal is, nagyon kedvesen fogadták az ötletet és mondták, minden egyes fillér számít, minden forintnak meg van a helye.

Hát, ennyi az én „Nohab-mesém”. Talán van másnak is egy másikféle, kinek milyen emlékei fűződnek ezekhez a mozdonyokhoz. Talán vannak, akiknek semmi az égvilágon, de nekik is lehetnek gyerekeik, akik szeretik, szerethetik a mozdonyokat, akiknek újból jelenthet vmit a Nohab-szó. És hogy ez a szó tartalommal telítődjék meg, ahhoz az kell, hogy ne csak legendákat tudjunk mesélni a régi szép időkről, hanem meg is tudjuk mutatni nekik az M61-eseket, hogy hallhassák a csodaszép hangjukat, hogy roboghassanak velük a síneken.

És ehhez nem kell más, csak hogy a Nohabok túlélhessék ezeket a nehéz időket.

 

A "Nohab-Menetet" ketten visszük, Steve barátommal. Ha bármelyikünk kidől, a Nohabok körbeérhessenek.

„...Mind itt vagyunk a síneken...”

 

Szekeres Nyúl

 

2012-02 hó (1 bejegyzés)
2010-06 hó (1 bejegyzés)
2010-05 hó (1 bejegyzés)
2008-11 hó (5 bejegyzés)
2008-09 hó (1 bejegyzés)
2008-06 hó (1 bejegyzés)
2008-04 hó (1 bejegyzés)
2008-03 hó (2 bejegyzés)
2008-02 hó (4 bejegyzés)
2008-01 hó (3 bejegyzés)
2007-12 hó (1 bejegyzés)
2007-11 hó (4 bejegyzés)
2007-09 hó (1 bejegyzés)
2007-08 hó (1 bejegyzés)
2007-07 hó (1 bejegyzés)
2007-06 hó (1 bejegyzés)
2007-05 hó (4 bejegyzés)
2007-04 hó (2 bejegyzés)
2007-03 hó (2 bejegyzés)
2007-02 hó (2 bejegyzés)
2007-01 hó (5 bejegyzés)
2006-12 hó (2 bejegyzés)
2006-11 hó (3 bejegyzés)
2006-10 hó (6 bejegyzés)
2006-09 hó (3 bejegyzés)