Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 53 980 355 km-t sportoltatok
Aszfaltbetyárkodásaim
Negyedik rész, negyedik nap
gyaloggalopp | 2007-10-27 10:59:20 | 1 hozzászólás
Bécs-Pozsony-Budapest 2007

negyedik rész


Negyedik nap

Jól aludtam; ahogy sejtettem, a lábam éjjel regenerálódott valamicskét. Ha nem figyeltem oda, épp úgy gyalogoltam, mint a birodalmi lépegető, határozottan és stabilan. Arra gondoltam, direkt sántítok egy kicsit, hogy azért sajnáljanak egy cseppet. Ala megjárta a boltot, kétszer is, így volt reggeli, bár nagyon nem ettem semmit, vártam, hogy odaérjek a rajthoz.

Nóri! Felhívtam Nórit, merre jár. Már Tatán volt, a rajthely felé tartott, nekem is mehetnékem támadt. Összeszedtük magunkat és Farkassal és a két biciklissel elindultunk gyalog a rajthely felé. Már nagyon ott akartam lenni, bizsergett mindenem, futni akartam, bár tudtam, hogy a fájdalommentesség csak átmeneti, de azt is tudtam, hogy Nóri mostantól ott lesz mindenhol. Odaérve hatalmas tömeg fogadott minket, tekintetemmel az ismerősöket kerestem, pontosabban Bocsiékat és Nórit. Kérdezgettem: nem láttátok...? Nem találkoztatok...?

A csarnok előtt nagyon sokan kérdezgették, hogy vagyok, röviden válaszolgattam; bementem, ott azt mondták, hogy itt volt, de kiment. Kétségbeestem, féltem, hogy nem találkozunk a rajt előtt. Aztán megpillantottam a mosolygós arcát. Egy nagy csoport emberen keresztülvágva végre elértem, átöleltem, megcsókolgattam és szorítottam magamhoz, s közben zokogtam, mint egy taknyos kölök. De végre megnyugodtam, elkezdhettem melegíteni ezután.

Magabiztosan indultam, nagyjából a középmezőnyben. A járásom furcsa volt, de bíztam benne, hogy menni fog. Agostyánig, de ha lehet, akkor tovább is menni kell, menni kell, hiszen ki tudja, a lábam mennyi időt enged nekem, meddig tart a hirtelen támadt erő. Nagyon erősen kezdtem, hiszen felfelé valamennyire kényelmes volt a futás - a lefelére nem mertem gondolni. Közben egyszer majdnem elütöttek: egy utánfutós autó behajtott a futók közé pont előttem, én nem fékeztem, úgy gondoltam, hogy ha az autóhoz érek, lendületből beverem az ablakát - elszánt voltam, engem ne akadályozzon senki: futok. Hatalmas üvöltéssel küldtem el a vezetőt mindenhova, OJ nem különben, kiordítottunk magunkból mindent, ami fájt. Az autós kiszállt, majd meglátta a száz futót... visszaült. El tudom képzelni, hogy még most is ott ül.

Felfelé, nyomás, toljad neki, jó vagy, Béla! Lelkes voltam, a felfelé futás olyan izmokat mozgatott, amik még valamennyire használhatóak voltak, persze szuperember nem vagyok, mire Agostyánhoz értünk, elfáradtam. És ott lefelé kellett menni újra, s eközben régi ismerősként üdvözöltek a lépésenként a bokámba mártott kések, s új elemként már a jobb achillesem is jelzett, szegény két napja vitte a súlyom nagyját.

Az első váltóponton negyedórával belül voltam a szintidőn. Ez az, ezt kell tartani, ha belepusztulok is! Tudtam, hogy lefele nagyon fog kínozni a fájdalom, de igyekeztem a tempón nem lassítani. Nem rajtam múlott, hogy nem ment.

A nyilallások átcsaptak egy addig nem tapasztalt égető érzésbe, s megijedtem, mikor egyszercsak azt vettem észre, hogy egy-egy ilyen nyilallás után végigszalad valami a bal lábamon, majd egy pillanat alatt elerőtlenedve összecsuklik alattam. Főleg lefelé volt ilyen, s sűrűsödött a dolog, egy idő után már felfelé is éreztem, már csak síkon tudtam normálisan futni, végül ott sem. Egyre sűrűbben álltam meg megmasszírozni a vádlimat, mert nem tudtam eldönteni, mi fáj... Néha a térdemre gondoltam, máskor mintha a nyilallás a bokámtól indult volna, de mindannyiszor kiment az erő mindenhonnan, s nem tudtam mozgatni. OJ üvöltött, hogy fussak, ne sírjak, nyomás, de most tudtam, hogy nem tudok. Csúnyán összeszólalkoztunk, üvöltöttem vele, hogy hagyjon békén... Igazából a dühöm nem neki szólt, csak ő kapta.

Nóriék előtt igyekeztem valamennyire öszekapni magam, de utólag elmmondták, hogy látták, hogy valami nincs rendben. Szótlanul és görcsös testtartással futottam. 17 kilométer után a hullámvasút teljesen szétzilálta az addig összeszedettnek gondolt mozgásomat, nem egyszer feljajdultam, mielőtt megálltam volna a béna bal lábam miatt - OJ pedig mindannyiszor továbbparancsolt. Úgy döntöttem, hogy ha már magamnak nem engedelmeskedik a testem, akkor OJ parancsát követem. Mentem, de nem bírtam. Könyörögtem egy kis sík terepért, de nem volt. Felfelé - lefelé - felfelé - lefelé... Nagyon fájt. Volt, hogy 100 métert több megállással tudtam csak megtenni, aztán úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább, kikapcsoltam mindent az agyamban, néha még a szememet is becsuktam, igyekeztem én nem én lenni, kívülről figyelni egy robotot, aki fut. Nem ment. Sétálni sem próbáltam, a lejtőn ugyanannyira fájt a séta - csak a megállás segített, de azt nem voltam hajlandó. Próbáltam enni kínomban, Nicolék csináltak párizsis zsömléket, de az sem ment.

Gurdon Évi utolért, én félreálltam előle, hogy ne kelljen kerülnie, s jobb kezemmel magam mellé mutattam, hogy ott elfér, ő pedig, ahogy elfutott mellettem, kitárt jobb tenyeremet egy másodpercre megfogta. Siralmasan lassú voltam már, el voltam keseredve. Valamikor később egy lejtőn szintén üvöltöttem egyet a fájdalomtól, OJ látta, hogy megállok, s parancsolt is tovább, nekem kicsordult a könnyem a fájdalomtól, de újra visszaüvöltöttem neki, nem tudom már, mit. Aztán elszégyelltem magam, mert pár méterrel odébb ott állt Cucu és mosolygott, fotózott - de mindezt végighallgathatta... Valamit odaszóltam neki, nem emlékszem.

Elkezdett foglalkoztatni a szintidő. Éreztem, hogy kezdek talán kicsúszni, a nagy fájások közti egyre rövidülő szünetekben igyekeztem összekapni magam, s szerencsére néha jött egy kis síkabb rész, ahol tudtam futni. Igazából felfelé is ment, de a reggeli dinamika már sehol sem volt. Lefelé viszont egyáltalán nem ment. A váltóhely felé menet mondta fel teljesen a szolgálatot a lábam: már síkon is ki-kimaradt egy-egy lépés, OJ-val tehát valamit ki kellett találnunk. Az időközben ismét megjelenő Nicolékkal meg is beszélte, hogy egy alkalmas helyen hanyatt fekszem egy pokrócukon, ő meggyúrja a bal vádlimat, bekenjük a hűsítő krémjével, én bekapok egy fájdalomcsillapítót, s olyan erősen befáslizzuk az egész bokámat, ahogyan csak tudjuk. Közben eszek.

Mint a megváltót, úgy vártam a váltóhelyet, 30 méterenként megállt a lábam. Ott van! Ott van Steve is! Most nem tudtam örülni, semminek nem tudtam örülni, átdöcögtem, s mentem tovább, 13 percem volt a szintidőből. 5 percünk van, oké? OJ, mondom, 5 percünk van! Ott a kocsi! OJ előrement, Nicol és Manó szaladt egy pokróccal, Manó mindent tudott, tömte a számba a fájdalomcsillapítót, puszedlit, kávét, OJ pedig kezelésbe vette a lábamat, de nem gondolta, hogy 4 nap tekerés után az ő lába sem százas: elvesztette az egyensúlyát és tenyéréllel belecsapott a bokámba.

Elfeketedett a világ, csak üvöltöttem torkomszakadtából, nagyon fájt. Nóri a fejemet símogatta. 6 és fél percig voltunk ott, utána rögtön egy nagyon meredek emelkedő várt, amin nem tudtam felmenni, a lábam semmit nem változott, kiszaladt alólam.

Nem, nem, nem! A lábam jó, most raktuk helyre, menni kell, nincs olyan opció, hogy megállunk, menni kell4 OJ is kiabált, nem volt választás. Görcsösen hittem, hogy a hat perc pihenés hatásos volt, s talán ezért is lett hatásos. Kicsit később már ismét szabályosan futottam, végre kifelé is tudtam figyelni... Farkas jutott eszembe. Ha mi hat perccel a szintidő vége előtt hagytuk ott Nicolékat, akkor nagyon esélyes, hogy ő már kívül van... vagy... vagy itt van mögöttünk. Hátranéztem, s ott volt. Párszáz méterrel mögöttünk jött, nagyon lassan, mellette Steve volt. Ahogy haladtunk felfelé, le is hagytam őket, ami miatt aggódni kezdtem. Lefelé a közelünkbe értek, s kérdeztem, mi a baj, Hegyi Ember? Mondta, hogy nincs szufla felfelé, valami baj van a tüdejével, sokat köhög. Láttam én is, hogy felfelé szenvedett. Nehezen, de ilyenkor lehagytam, lefelé úgyis utolért mindig.

CILLAGOOOOOOOM!!!!!!
Hát persze, hogy Yoyooka és vele az egész család, mellettük pedig Edithke. Jajj, de jó volt! Lelkendezett, hogy hozott palacsintát meg elhozta a fórumzászlót, meg cillagooooom, meg... Mosolyogtam. Kitaláltuk, hogy a zászlót odaadja a cél előtt, azzal futunk be. De jó lesz!

Innentől nyugodt voltam, a futás is ment már, a lábam visszatért a reggeli állapot közelébe, lefelé óvatosan, felfelé tempósabban nyomtam. Sokszor egymás mellett futottunk, ilyenkor kicsit beszélgettünk, most már tudtam örülni Steve-nek is, aki talán Gyermelytől végig velünk futott. Az utolsó váltóhely után elléptem tőlük, enyhén emelkedett, tudtam, hogy itt mennem kell, ha a végén azt akarom, hogy legyen tartalék időm. Talán Pátyon, talán később tűnt fel Zilaci, elénk futott, mint tegnap és tegnapelőtt. Apró kis energiaforrás volt ez a tudat is. Farkas utolért a lejtőn, s az utolsó emelkedőn már Zilacival küzdötte fel magát, én előtte voltam, s Steve diktálta a tempót. Gyere Béla, gyere, toljad neki, ne lassíts, gyorsabban, gyorsabban... Megyek. Megyek már! Magam előtt is határozottan kellett mondanom. Megyek! Gyakorlatilag így futottunk Budakeszi határáig. Megyek!

Budakeszire befele Farkas elment mellettem, megint attól féltem, hogy nem érem utol. Észrevehette, mert odaszólt halkan: nélküled nem megyek be. Tudod.

Tudtam.

A cél közeledtével új erőre kaptam. Farkas is. Ráfordultunk a célegyenesre, Farkasmegtorpant: nem ment neki a hirtelen emelkedő. Én is megálltam. Aztán steve hangja: gyerünk, fiúk, most már fussatok is, de mi nem gyorsítottunk. Mosolyogtunk, valamiről beszélgettünk, nem emlékszem. Aztán egy hatalmas üvöltés a távolból.

HAAAAJRÁÁÁÁÁ FAAAAARKAAAAS, HAAAAAJRÁÁÁÁÁ GYAAAALOOOOOG!

Panferik vett észre, s tudatta mindenkivel, hogy ott vagyunk. Hirtelen minden mozgásba lendült előttünk, emberek futottak felénk, sokan, a fórumosok, mindenki, aki ott volt, az utolsó párszáz métert velünk futották, atán megkaptuk a zászlót, szerencsétlenkedve kifeszítettük, majd megálltunk a célkapu előtt, egymásra néztünk Farkassal. Úgy kellett belökdösni minket a célba. Vége, vége van, megvan, gondoltam, s vigyorogtam. Visszanéztem, Farkas mögöttem állt, megöleltem, ráborultunk a korlátra, sírtunk, én közben nevettem is, felszabadultan, körül álltak minket, elvesztünk a többiek gyűrűiben. Itt már jó, nekünk már nagyon jó. Mindenki szeretete körbevett minket.

Kitörtem a gyűrűből, Nórihoz mentem, átöleltem, s végérvényesen eltörött a mécses, megint zokogtam, mint tegnap, mint reggel, úgy kapaszkodtam belé, mintha ő lett volna az egyetlen kapcsom a világhoz. Meleg volt és puha. Aztán leültem a földre, Mambára néztem, aki állt felettem és könnyes volt a szeme. Nem tudtam szólni semmit. Yoyoo a számba adott egy kis csokit, vigyorgott, aztán Farkassal megtaláltuk egymást, egymás vállát átölelve billegtünk be a tornaterembe, ahol megtorpantunk. Valaki tapsolni kezdett, s a taps ütemessé vált, nekünk szólt. Körbeálltak ünnepeltek, s mi lassan lépkedtünk befele. Mamba állt ott még csendben, leírhatatlan tekintettel, s fánkkal kínált, nem tudom, de én ott nagyon megszerettem ezt a lányt. Hálás voltam a tekintetéért.

Ezután Nóri kezét fogtam, erre emlékszem, s próbáltam legyűrni egy palacsintát... A jól megérdemelt pihenés jött, OJ és Urs intézett nekünk masszőrt, nekem a tegnapi lányt, aki 40 percig gyúrt, mindenemet, a hátamat is. Majdnem elaludtam közben, boldog voltam, de nagyon. Farkassal még beszélgettünk utána, aztán még pakolászni kellett, fotózgatás, söröztünk, mosolyogtunk... Már csak a másnap volt hátra, de ott már nem lehetett gond, hiszen a sok barát úgysem hagyja, hogy gond legyen.

Elköszöntünk, s mindenki elindult pihenni. Már biztonságban voltunk. Hazafelé Bocsi autójában sokáig fogtam Nóri kezét. Én is biztonságban voltam.

1 hozzászólás

Steve 6032 napja
Steve képe
Szép volt az a nap ... különösen a VÉGE:)
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
2014-12 hó (3 bejegyzés)
2014-06 hó (2 bejegyzés)
2014-05 hó (1 bejegyzés)
2013-07 hó (2 bejegyzés)
2013-06 hó (1 bejegyzés)
2012-09 hó (2 bejegyzés)
2012-08 hó (1 bejegyzés)
2012-06 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (4 bejegyzés)
2012-03 hó (1 bejegyzés)
2012-02 hó (1 bejegyzés)
2011-12 hó (1 bejegyzés)
2011-10 hó (3 bejegyzés)
2011-09 hó (2 bejegyzés)
2011-08 hó (1 bejegyzés)
2011-07 hó (1 bejegyzés)
2011-06 hó (4 bejegyzés)
2011-05 hó (3 bejegyzés)
2011-04 hó (2 bejegyzés)
2011-03 hó (3 bejegyzés)
2011-02 hó (6 bejegyzés)
2011-01 hó (5 bejegyzés)
2010-12 hó (1 bejegyzés)
2010-11 hó (2 bejegyzés)
2010-10 hó (1 bejegyzés)
2010-09 hó (1 bejegyzés)
2010-08 hó (1 bejegyzés)
2010-07 hó (2 bejegyzés)
2010-06 hó (3 bejegyzés)
2010-05 hó (2 bejegyzés)
2010-04 hó (1 bejegyzés)
2010-03 hó (1 bejegyzés)
2010-02 hó (4 bejegyzés)
2010-01 hó (1 bejegyzés)
2009-11 hó (3 bejegyzés)
2009-10 hó (2 bejegyzés)
2009-09 hó (1 bejegyzés)
2009-08 hó (1 bejegyzés)
2009-07 hó (2 bejegyzés)
2009-06 hó (4 bejegyzés)
2009-05 hó (3 bejegyzés)
2009-04 hó (1 bejegyzés)
2009-03 hó (2 bejegyzés)
2009-02 hó (3 bejegyzés)
2009-01 hó (4 bejegyzés)
2008-12 hó (4 bejegyzés)
2008-11 hó (9 bejegyzés)
2008-08 hó (2 bejegyzés)
2008-06 hó (2 bejegyzés)
2008-05 hó (3 bejegyzés)
2008-03 hó (4 bejegyzés)
2008-02 hó (1 bejegyzés)
2008-01 hó (7 bejegyzés)
2007-12 hó (1 bejegyzés)
2007-11 hó (2 bejegyzés)
2007-10 hó (6 bejegyzés)
2007-09 hó (4 bejegyzés)
2007-08 hó (2 bejegyzés)
2007-07 hó (2 bejegyzés)
2007-06 hó (6 bejegyzés)
2007-05 hó (4 bejegyzés)
2007-04 hó (1 bejegyzés)
2007-03 hó (4 bejegyzés)
2007-02 hó (4 bejegyzés)
2007-01 hó (8 bejegyzés)
2006-12 hó (3 bejegyzés)