Az eddig elmaradt Ultrabalatonos beszámoló helyett most próbálom a még nagyon friss emlékeket leírni a VB-ről. Ez a beszámoló dolog nagyon érdekes, mert az UB-ról is nagyon nagyon terveztem, hogy majd írok, de még mindig nem sikerült rászedni magam, pedig nagyon szeretném. Talán azért nem, mert még nem dolgoztam fel azt a versenyt, azt az élményt tudatilag...
Szóval a VB-hez annyi előzményt kell írnom, hogy szinte az utolsó előtti pillanatban vált biztossá az, hogy igen, megyek-megyünk a VB-re. Az anyagi dolgok mellett az is dilemmát okozott, h kevesebbet tudok most edzeni, mint amikor tavaly őszig gyesen voltam, mert a 4.5 éves Kislánykámtól nagyon sajnálom elvenni a közösen eltölthető időt. Így igyekszek akkor futni, amikor amúgy sincs velem Hajnalka. Szóval döntenem kellett, h bevállalom -e az idei max 1800 kilimmel a százast. Persze a Sárvári 12 óra és az UB jó alapot, tapasztalat gyűjtést jelentett. Közben hála Csizi Péternek, kaptam támogatást az önkormányzattól és az utazást is olyan olcsón tudtuk kihozni, hogy Tomi Szerelmem is eljöhetett velem, úgyhogy ezek után egyértelmű volt, hogy irány Gibraltár.
Tomival Madridig repültünk, ott béreltünk egy kétéltűt, amivel nemcsak lekocsikáztunk Gibraltárig, hanem az egyterű autó Tomival a szálláshelyünket is jelentette. Ez nekünk így nagyon jó volt, mert így tudtunk a lehető legolcsóbban kijutni. Azért persze egészséges irigységgel néztük, hogy Veráék milyen szuper kis luxushajón alszanak. Én is alhattam volna a hajón, de természetesen inkább Tomit választottam... Már szombat délelőtt meglátogattuk Veráékat, nagyon klassz érzés volt, hogy velük lehettem a válogatott csapat tagjaként, kezdettől fogva mindenki nagyon aranyos volt velünk. A megnyitó ünnepség nagyon hangulatos volt szombat délután. Tökéletes ráhangolódást adott a versenyre. Én többször meghatódtam a tudattól, hogy mi is ez az egész, ahova belecsöppentem...
A megnyitó után Tomival beneveztünk a hajón tartott tészta partira, ahol jócskán belaktunk.

Sajna egész szombaton, kb 15x vizes hasmenésem volt, amitől kicsit meg is ijedtem, mert féltem, h másnap a versenyen is folytatódik. Este 10 körül hajtottuk álomra a fejünket a romantikus fényekkel teli kikötőben... az autóban... a garázsban... De tényleg romantikus volt :-)))

Reggel 5-ig szuper jót aludtam, igaz, még éjjel is volt hasmenésem + reggel 3x. Gyors öltözés, frissítők ellenőrzése, egy falat reggeli után 6.30-kor rajtoltunk a kikötőből. Igen, abból a romantikusból :-).

Futottunk először 2 bevezető kört, amin csodálkoztem is, mert egyről volt szó. Még teljes sötétség volt, az utcákon nem volt senki, csak a futók és a szurkolók. Hűvös volt, így én a kedvenc hosszú ujjúmban kezdtem, reklámozva kedvenc versenyemet, az UB-t :-))). Az első pár km nagyon könnyedén ment. Mivel az elején Verával futottam 3-4 km-t, tudtam, h ez nem az én tempóm, lassítanom kell. A két kiskör után megkezdtük azt a nagyot, amiből 19-et kellett futni (5100 m kb). Nagyon jó volt közben végre meglátni Tomit és Molnár Tamást, akik a magyar frissítő helyen álltak a célegyensben. Az első 10 kilim 48 perc lett, így még jobban vissza kellett fognom magam. Kb 10 km-nél kezdtem érezni, hogy hol követtem el az első nagy hibát: kipróbálatlan, vadiúj zoknit vettem fel, ráadásul nem pakoltam a frissítő helyre cserezoknit. 10 kilinél totál forrónak éreztem a lábaimat, annyira izzadt a vacak, túl vastag zokniban a talpam, hogy már 15-nél feláztatta a bőröm. Ráadásul így csúszkált a lábam a cipőben és az amúgy is gyulladt sarkam még jobban fájt, így már 15 km-nél kértem Tomitól Algopyrint. Azt reméltem, h a zokni dolgot majd megszokom, de nem, egyre rosszabb lett, végül 20-nál kértem Tomit, h hozzon nekem másik zoknit a szálláshelyről. 30 km-nél tudtam lecserélni a jól bevált pamutzoknira. Emiatt a hercehurca miatt és a gyomorfájdalmam miatt az első 10-30 km között nagyon nehéz volt a verseny: még rengeteg volt vissza és féltem, h így nem teljesül az álmom: a 10 órán belül futás. De szerencsére 30 km után szép lassan megszűnt minden probléma, hatott az Algopyrin is, igaz abból még kettőt be kellett vennem a verseny végéig. A gyomrom is jobb lett, igaz nem is mertem nagyon megterhelni: egész verseny alatt alig ettem. Fejben úgy próbáltam követni a visszalévő nagy távot, hogy tizesével számoltam a km-eket és még arra is gondoltam, hogy 10 db 5 km-es kör után már kevesebb lesz hátra, mint 10 kör (azaz 9...). Kb 40-nél mondott egy infot Tomi, hogy reggel 1 helyett 2 bevezető kört futattak velünk, ezért gyorsan kimérték, hogy hogyan korrigáljanak. Végül az a döntés született, hogy mindenkit a 12. körben előbb visszafordítanak, így az kb. 1.5 km-rel rövidebb lett. Kicsit vicces ez az egész egy VB-n, de őszintén szólva nekem nagyon jól jött agyilag. Jó volt a 7-8. körnél arra gondolni, hogy ha elérem a 12. kört, akkor az rövidebb lesz, abban a körben nem kell végig mennem a büdös ipari részen, majd az azt követő 1.5 km-es dombos szakaszon. Ráadásul onnan már csak 7 kör, 35 km volt hátra. Végülis 40-75 km között nagyon élveztem a futást, szinte minden körben (főleg amikor Tomihoz és a célkapuhoz értem) elfogott az az eufórikus érzés, ami miatt (is) imádok futni. Szinte vissza kellett fognom magam, hogy nyugi, még messze van a vége. Az első 10 km után 27-30 perces köröket futottam végig a versenyen, kivéve a zoknicserekor, amikor volt egy 34 és egy 31 perces köröm.

Aztán persze 75 körül győzött a fáradtság: egyre nehezebb volt tartani a tempot, a térdeim és a sarkam fájt, anygon fáradt voltam. 6 körrel a vége előtt találkoztam Rékával, aki addigra már 2 körrel előttem járt, de épp sétálnia kellett, mert szédült: leesett a vércukra. Csatlakozott hozzám 2 körön át, majd amikor megtudta, hogy már csak 2 köre van, fantasztikusat tudott újítani és újra a saját szuper tempójában ment, 8.41-es idővel ért célba.

Aztán Vera is 4 perccel később, szintén fantasztikus idővel célba ért. Nagyon nagyon ügyesek voltak a lányok. Na meg persze a magyar fiúk is. Egyébként nagyon szuper érzés volt, hogy mi magyarok, amikor egymással szemben futottunk, mindig intettünk egymásnak, vagy bíztattuk egymást. 5 körrel a vége előtt arra gondoltam, hogy még 3 kör lesz nehéz és utána már tudatilag könnyebb a maradék kettő. Közben nagyon sokat gondoltam Hajnalkámra és hogy hamarosan felhívhatom őt. Közben sajna 4 körrel a vége előtt WC-re kellett volna mennem, de nem mertem, hátha kicsúszok a 10 órás álaomhatárból. Így még ez is plusz küzdelem volt. 90 és 95 km-nél nagyon szédültem, így 1-1 szelet csokit (és 1-1 szelet puszit) bezsebeltem Tomitól. Úgy éreztem, hogy nagyon jó lenne sétálni, de nem mertem. Igazából egész verseny alatt egyáltalán nem sétáltam, mert tudtam, hogy akkor nincs esélyem a 10 órára. Amikor már csak egy kör volt hátra, akkor lett kicsit könnyebb: tudtam, hogy ha túljutok az ipari részen és a dombokon, akkor már szárnyalhatok, ha erőre kapok. Szerencsére így is lett. Ahogy befordultam a célegyenes előtti számomra hosszúnak tűnő 1 km-es egyenesre, sírás kerülgetett, jött a klassz, imádott eufória. Ráadásul egyszer csak ott termett Réka az Apukájával és nagyon szurkoltak nekem. KÖSZÖNÖM!!! Na ekkor el is sírtam magam. A kb 300 m-es célegyenesban már nem fájt semmi, csak sírtam és arra gondoltam, hogy mindjárt felhívhatom a drága Kislányomat, hallhatom az édes kis hangját, hogy mindjárt megölelhetem Tomiszívemet, aki megint végig velem volt testileg, lelkileg, aki nélkül sem ez a VB, sem az UB nem sikerülhetett volna így és aki együtt örül, együtt sír velem és büszke rám. Ahogy beestem a célba, rögtön odabújtam hozzá és miközben öleltem, boldogan gondoltam arra, hogy MEGVAN. 9.47.02. Ezután még két meglepi várt a célban: egyik az, hogy kaptam érmet és pólót, mint minden befutó, a másik pedig, hogy ott volt Molnár Tamás is, aki szintén megvárta, míg beérek.

Amikor visszaértünk a hajóra, Veráék nagyon édesek voltak: annyira örültek nekem, hogy sikerült beérnem 10 órán belül. Jó kis magyar csapat voltunk.:-)))

A záróünnepségre egy csomót kellett fáradtan várni, de megérte, mert megható volt látni a 70 éves veterán 100 km-es világbajnoktól kezdve a legprofibbakig minden érmes versenyzőt.

Az after partyn megint sok finomságot ettünk a hajó éttermében és most együtt evett minden magyar, két szomszédos asztalnál :-)))

Az éjszaka hányingerrel, hasmenéssel, szokásos kimerültségi jelekkel telt, kb 3-4 órát aludtam...

Hétfő délelőtt érzékeny búcsút vettünk Veráéktól és megígértük nekik, hogy megkeressük a gibraltári majmokat. :-)))
Fel is mentünk Tomival a hegyre, persze nem gyalog, hanem busszal. Amikor felértünk, két totyogós, sántikálós emberke szállt ki a buszból: egy német férfi és én. Rögtön tudtuk, mi a dörgés és meg is kérdeztük egymástól, hogy: na és neked hogy sikerült a verseny ;-))).

A majmok tündériek voltak, családosan élnek a hegyen, a mórok hozták át őket Afrikából (makákó majmok). Nagyon közvetlenek: az egyiket megsimogattam, egy másik ráugrott a vállamra, Tomival pedig pacsizott is egy kis édike.

Még hétfőn kora este elindultunk Madridba, én éjszaka végig aludtam, míg Tomi vezetett szegény. Kedden indult 2-kor Budapestre a gép. Már nagyon nagyon vártam azt a pillanatot, amikor meglátom kis Hajnalkám arcát, mert már rettenetesen hiányzott. Hááát, amikor megláttam őt, sírva odaszaladtam hozzá (vagyis totyogtam) és egymáshoz bújva csak öleltük egymást hosszasan.

Életem második legszebb versenye volt...

A szervezésről: maga a verseny szervezése lehetett volna jobb is: elmérték a pályát, így nem is tudom, hogy a 20, 30, 40, 50, 60 km-en mért időim valósak voltak e. Elvileg a 6.40.54-es 70 km már korrekt idő volt, mert az előtt korrigálták az elmért pályát. Nagyon sokat kellett várni fáradtan a záróünnepségre.
A frissítés: a magyar megszokotthoz képest elég gyér volt. Persze azt nem tudom, hogy vb viszonylatban vannak- e erre vonatkozó megszorítások. Pl. nem volt kóla, nem volt szendvics, mogyoró, nem volt semmi só. Meleg ételként adtak levest, ami alig volt megsózva és szószos tésztát, ja meg rizst, de azt nem ettem. Nem volt csoki, keksz, semmi sós aprósüti. Gyümölcs az okés volt. Italok közül víz és Gatorade volt csak.

Az ellátás a versenyen kívül: első osztályú. Veráék mesélték, h bőséges ételt, italt kaptak a hajón napi 3x, mindenki nagyon udvarias volt velük. A tészta és az after party is szuper volt, ahol mi is ott voltunk.

Gibraltár: különös hely: helyhiány miatt nagyon zsúfolt, rengeteg magas ház van, a természeti része gyönyörű, de elég sok helyen építkeznek, sok helyen kacatosnak tűnt. De összességében gyönyörű volt.

Még egyszer köszönöm szépen mindenkinek, aki gondolt ránk és köszönöm minden csapattagnak és a kapitánynak az élményt, a szurkolást. De legfőképp Tominak tartozok köszönettel, hogy eljött velem, segített nekem a frissítéssel és leginkább azzal, hogy ott volt.