Még az elején le kell szögeznem pár dolgot, csak a biztonság kedvéért. Először is, teljesen tisztában vagyok vele, hogy nem teljesen vagyok ép. Másodszor, sosem voltam az, tehát engem ez igazán nem zavar; akit igen, annak nem ajánlom a továbbolvasást. Harmadszor, nem vagyok profi, szóval aki egy izgalmas beszámolót vár az első helyért folyó csatáról, az itt hiába keresgél. Egyelőre csak ennyi. Ja, tőlem megszokott módon hosszú lesz.

Előzmények
Nem sok ilyen van most, mivel komoly 50 óra telt el 2 verseny között[idióta-e vagy?]. De azért írok ide is pár gondolatot, hogy értehtő legyen. Hétfő este. Kicsit elhülyülöm az időt, későn kapok észbe, így 10 után megyek csak aludni. Zavaró, hogy nincs olyan érzésem, hogy holnap verseny, holnap országos. Ezért (is) sok ennyi megmérettetés egymás után, ilyen közel: még fel sem ocsúdok az egyikből, jön a másik. Tehát nemcsak testileg, szellemileg se épp optimális 2 nappal félmarcsi után rögtön versenyezni. Nem tudok normálisan ráhangolódni, na, de abban maradok este, most ezzel nem foglalkozok, erre lesz elég idő holnap. Ironikus, hogy az idei eddigi 3 verseny közül most tart a legtovább elaludni. Nem találok erre reális okot, ráhagyom magamra, és csak átcsusszanok valahogy álomvilágba.

Ma, a verseny napja
8 órát alhattam kb. Nagyszerű, az elmúlt 3 napból ez a legtöbb, oh yeah. Teljesen kicsinálom magam. [Hétfőn már teljesen kész voltam, más okokból, bár a kialvatlanság+versenyhelyzetek tuti rátettek egy lapáttal. Vagy csak kezdek megzavarodni.] Úúúgy aludnék még, de igazából nem is, már bennem van egy adag izgalom, így kimászok az ágyból. Reggeli lazán, de szégyen is lenne, ha nutellás kalácsot nem falnám be simán… Suliba kistesóval, neki tanítás, nekem verseny, épp odaérek, ilyen se volt még, hogy én legyek az utolsó. 8 körül el is indulunk. Kisbusz megint, el is férünk, ezaz. 5 11-12 éves fiú, 5 17-18 éves fiú, 1 buszvezető, 1 gimis tesitanár, 1 ált.sulis tesitanár és 1 db én. Ált. sulis tesitanárt leszámítva egyedül én vagyok lány, nem mintha zavarna, mostanra már ez számít normálisnak. Odaúton részben zenét hallgatok – hangolódok, sikerrel, egyre inkább izgulok(na csak nem tagadom meg magam) - , részben beszélgetek, részben eszek-iszok, részben azon röhögök, hogy ezek milyen hülyék. A legjobbak akkor is a kissrácok. Nem tudom, ezeknek, honnan van annyi energiájuk, de nem bírnak leállni: játszanak, verekednek, dobálják egymást, kiabálnak, hát jól elvannak, na. Mondom nekik, nem fognak majd bírni futni, inkább tartogassák az energiát arra, de kb. szarnak bele. 1 megállást leszámítva hasítunk, 11 után oda is érünk a reptérre. A buszból való kiszállás mindig meghatározó. Ebből az egy másodpercből meg tudom állapítani, milyen idő lesz, hogy fog menni, milyen lesz a feelingje. Most is. Azonnal eláraszt a füves-vadvirágos-sportkrémes illatfelhő. Nagy levegőt veszek. Ezaz.

Csak majd szétfagyok. Rohadt hideg van. Hiú remény volt sortban futásra gondolni, jó, ha hosszúban nem kell majd kiolvasztani. Nevezést leigazoljuk, chipes rajtszám megint, 1492 vagyok, és idén stimmel, nincs mini szívbaj – legalábbis emiatt… Pár percet csordában járkálunk, de nem bírjuk sokáig, jó lesz a fűtött buszban. Brrr. Ez nem igaz. Tavaly majd’ meggyulladtam, most meg több cuccban kifagy a … Innentől kezdődhet a többórás várakozás. Zenét hallgatok megint. Még csak 11:45. Most van a megnyitó. Senki nem megy ki tőlünk. Én minek menjek, úgysincs semmi, különben is hideg van, inkább ülök itt bent, jó meleg van, van csoki, van lötyim(szokásos titkos receptúrám: víz+ca+mg), de jó. Egyre jobban izgulok, de az idő múlásával nem egyenes arányban, hanem mondjuk négyzetesen. Alig megy az idő. Rosszabb, mint egy tanóra. Tökmindegy, mit csinálok, ígyis-úgyis idegtépő. 11:55. Na eszek még valamit, hogy pont jó legyen. Müzliszelet(4 napja gyakorlatilag csak szénhidrátot eszek), lötyi, fél vivicittás csoki – a másik felét inkább elsüllyesztem a táskában, annyira émelyítő. Szinte a hányinger jön rám, enyhe rosszullét is kerülget, bár ebben már benne lehet a versenyláz is. 12:10. Nem tudok mit kezdeni magammal. Meglátogatom a mobilwc-ket, legalább megy az idő. Még mindig rettenetes hideg van kint. Főleg, ha nem süt a nap. 12:20. Megint buszban, megint frászban. Hiába ez az 5. országosom, most kevésbé tudom, mi lesz. És félek. Hogy nem fogom bírni. Hogy rosszabb lesz, mint eddig. Hogy rossz szájízzel hagyom itt végleg a gödöllői repteret. Tényleg, hogy is volt ez régen? 6 éve voltam először. Kis összehasonlítást készítek fejben. Nagyon sok minden megváltozott. 2008.04.17. Kicsi, 12 éves, vézna kislányként, 1. futócipőmben, melegítőben és bő pamutpólóban voltam itt először. Az idő akkor se volt jó. Esős, hideg, szeles. Megyein 1. lettem, teljes meglepetésre. Már nem emlékszem mindenre, de a leglényegtelenebb infók megmaradtak. Hogy tönkrement a fülhallgatóm, így fél párral hallgattam az odaúton zenét. Hogy én voltam közülünk a legfiatalabb. Hogy újdonság volt itt minden. Hogy 2000 m-t kellett futni, és az akkor nagyon soknak tűnt. Hogy azt mondta utána a tesitanár, falfehér vagyok. Hogy 53. lettem, és nem tudtam ezzel mit kezdeni, na meg viszonyítási alap se volt, ezért örültem. Hogy ezután nagyon elszálltam magamtól, ennek is köszönhető a következő évi visszaesés. Így visszanézve, mintha nem is magamra emlékeznék, hanem mondjuk a kistestvérem lenne. Érdekes. Most sincs épp tökéletes idő, de néha süt a nap és nem esik az eső – száraz minden. A futócipőm már a 7. a sorban, futónadrág, futótop, futópóló, pulzusmérő, minden nagyon spéci. Most már szinte hazajárok erre a reptérre, szeretem is ezt a helyet. Most 3 km-t kell futni, és nem a hossza miatt lesz nehéz. 12:40. Még több, mint egy óra. Miért félek, ha megyein nem féltem? Dobszólót üt a lábam. Saját magam agyára megyek. Próbálom mantrázni, hogy menni fog, de csak magammal veszekszek. 13:00. 1 óra. Felső nadrág le, marad így is egy hosszú. Egy réteg póló le. Rajtszám fel. Futócipő fel, bal, jobb – ez egy rituálé, évek óta ebben a sorrendben veszem fel. Muszáj. 13:10. Még egy látogatás a mobilwc-k varázslatosan szagos világában. 13:15. Kicsit melegítek, futkosok. Még mindig fázok, de azért se lesz rajtam pulóver. Integet egy lány, először nem esik le, ki. Aztán megismerem, megyei mezein elbeszélgettünk idén. Szegény tisztára kétségbe van esve, nem találja a buszát. Mondom, én se az enyém, de rémlik a rendszám. Segítek neki keresni, végül megtaláljuk az edzőjét(? Vagy csak tesitanár), most már tuti boldogul., én is visszamászok a miénkbe. Még idegeskedek 15 percet. 13:35. Már nem bírom tovább. Na jó, megyek most már, sziasztok. Idén közel a rajt, átvariálták a köröket.

Mindenki ugyanonnan indul, 3 féle kör van: 1,5; 2; 2,5 km-es. Nekem 2 1,5 km-es lesz. Ott téblábolok a közelben, fogalmam sincs a konkrét útvonalról. De csak meg fogom találni, na meg emiatt kár is aggódni, lesznek előttem. Melegítek vagy valami olyasmi. Nem sprintelgetek, mert attól teljesen úgy érzem, nem bírok egy métert se futni. Inkább lazán futogatok, láblendítések, kis ugrálás, séta vissza. Újrakötöm a cipőm. Közben leteszem a kezem. Meleg a föld. Tehát van ereje a napnak, nem lesz vészes. Meglátom az ismerőst lányt tavalyról, aki ezen írások alapján ismert fel országos atlétikán. Odakocogok hozzá, pár mondatot beszélünk is. Nem akarom zavarni, csak rég nem láttam, kíváncsi vagyok. Biztosan előttem végez majd, de nem bánnám, mert rendes lány, meg is érdemli. Vissza a rajthelyre. A tavalyi rajtzónás rendszer idén is megy, beállok megint a bal szélre, de nem teljesen szélre, mellettem áll egy lány. Tesitanár is itt van. Bíztat, utolsó tanácsokat ad, most nem is zavar, jól esik, kell az instrukció, mert el lennék veszve kicsit. Na az elején húzzál bele, velük fussál, nehogy otthagyjanak, aztán tartani a tempót és végig nyomni. Csak ne maradj le az elején, szépen be kell állni, aztán jó lesz. Szél van, szembeszélben húzd magad össze, állj be valaki mögé, aztán hátszélben kiereszteni a vitorlákat, akkor lehet előzgetni. Elraktározom mindezt, és meg is fogadom, ha tudom, betartom. Ez is változott az évek során, ma már együtt tudok működni, belátom, hogy igaza lehet, elfogadom a véleményt. 6 éve? Akkor irritált bármilyen megjegyzés, tudom én majd azt, gondoltam önfejűen. Sajnos évek kellettek, hogy belássam, ez így nem működik. De legalább ma már tudom, míg itt ugrálgatok kifeszített idegszálakkal. Elkap és magába folyt a versenyszellem. 5 perc, nem kell még a felsőt levenni. Jó. Agyilag sehol nem vagyok már most, ösztönösen mozgolódok, rázom a lábam. 2 perc. Na nem várok, leveszem, lepasszolom a szerencsehozó pulóvert a tanárnak – mióta megvan, az összes versenyemen nálam van. Érzem a karomon a durva szembeszelet. Tudom, hogy ez fájni fog, de most még csak a karomra firkantott motiváló üzenetek foglalkoztatnak. Don’t be afraid to dream of achieving the impossible. Tehát azt mondod, félmaraton befejezése után alig 50 órával sima lesz ez a 3000 m? Na az biztos nem. De megcsinálok bármit. Most, itt, így utoljára. 1 perc. Na. Na. Na. Na. Na! És kirobban a mezőny. És most nem ragadok be, ugrok én is. Rohanok, sietek, józan ésszel ellenkezően. Így komoly 20 m-en keresztül az első 10-15 körül vagyok országoson, hahaa. Nem tudom sokáig tartani a helyezést, de ez várható volt, így nem esek pánikba. Emiatt. Az első kanyar végére már egész sokan kielőztek, de nem hagyom el magam, igyekszek nem mindenkit elengedni. Kicsit aggaszt, hogy már itt fáradt vagyok. Ha így folytatom, nem fogom bírni végigfutni se a távot! De ha lassítok, akkor meg utolsó leszek! Rettegek. Na érdekli a fenét, a két végleg között – a gyorsabbhoz közelebb - felveszek egy tempót. 2. kanyar. Hátszél, lejtő, jóó. Teszem, amit mondott a tanár. Logikus is, meg pont lábra is esik. Szinte repülök, úgy viszi a lábam a verseny, a lejtő, a hátszél, az agyament eszem által kitűzött cél. Közben észreveszem, nem mér normálisan a pulzusmérő, elcsúszott a mellkaspánt. Mivel egy vállrándítással nem tudom helyrerakni, hagyom a fenébe, erre nem pazarolok energiát, időt, helyezést. Még egy kanyar balra. Oldalszél, de még lejtő. Tudom, hogy ezután szembeszél lesz, de nincs előttem közel senki, próálok felzárkózni, ez sokat kivesz. Kanyar balra, emelkedő, szembeszél. Hiába vannak előttem néha, nem sok semmit ér. Szenvedek. Ez valami borzasztó. Ilyen szél még tuti nem volt, még itt se, kizárt. Átfutunk a célkapunk, még egy kör. Ez a rohadt szembeszél. Alig kapok levegőt, semmi erőt nem érzek magamban. Mind eltávozunk. Már a következő kanyar segítség, legalább nem esek össze. Nem mintha így de jó lenne, nehéz és félek is. Ne feledd, te akartál itt lenni, teljesen jogosan. This is what I thought I wanted, why am I afraid? Az utána lévő forduló meg egy áldás. Újra hátszél. Már sehol nincs annyi erőm, mint 1 körrel ezelőtt. Tartani kell a tempót. Kell. Az egyenes közepén kielőzök egy lányt, de nem tudok elszakadni tőle. Pár lépéssel mögöttem halad. Én hörgök, te hörögsz, ő hörög, mi hörgünk, ti hörögtök, ők nyernek. Utolsó előtti kanyar. Már nincs sok. Néha hátrasandítok vállam fölött. Még mindig jön. Futnod kell, tudjuk jól, meddig… Utolsó kanyar. Mindjárt vége. Mindjárt. Csak fuss, kérlek, csak fuss még párszáz métert, és ígérem, békén hagylak utána! Szembeszél, de látom a célt már. Gyerünk, te meg tudod csinálni, futó vagy, félmaratonista vagy, ez a hely itt így nagyon szép, csak ne hagyd abba! Utolsó 100 m. Érzem, hogy gyorsít mögöttem a lány. Én már halálomon vagyok. És jön a csoda. Az utolsó métereken még gyorsítok valahogy. Mintha valaki más futna helyettem, olyat. De nemcsak én. Nagyon gyors a lány, nagyon akarja. Én is. Én vagyok a makacsabb, de ki a gyorsabb? Az utolsó 5 m-en mellém ér. Még egy hajszálnyi gyorsítás. Cél! Egyszerre szól a csipogás. Nem tudom, ki ért be előbb, de nem érdekel, mert azon vagyok, hogy valahonnan lopjak egy kis levegőt, hogy valahogy eltántorogjak 10 m-t. Mint aki halálán van, és így is nézek ki, a pillantásokból (is) ítélve. Nem ülök le, mert akkor nem állok fel többet, és nem iszok a teából, mert akkor tuti megfulladok. Vagy 5-10 percen keresztül járkálok, aztán teázok. Hmm, isteni. Mindjárt felfordul a gyomrom, ennyi cukor a cukortartóban nincs. Találkozok tesitanárral, gratulál, szépen futottál. Vissza a buszba, víz, víz, víz. Köhögve még megnézem a fiúk versenyét, szurkolok is – tüdőm nem maradt - , egész szépen behozták. Megnézem az eredménylistát.

Először nem is találom magam. Fentebb vagyok a vártnál. 21. 21! Ááá! Jobb a jobbnál. Mekkora javítás! Időm meg 12:36:17, ez is mennyivel jobb a tavalyinál. Több a többnél. És végül kiderül, én voltam a gyorsabb is: 16 századmásodperccel. Még jó, hogy chipes mérés van… Még járkálok, leadom a rajtszámot, millió fényképet készítek, és megint meglátom az ismerős lányt. Ő 8. lett, gratulálunk egymásnak, bár én sehol nem vagyok hozzá, de magamhoz képest tökéletes, szóval örülök ennek is, annak is. Tök jól elbeszélgetünk – nagyon jó fej, kis aranyos, örülök, hogy találkoztunk most is - , maradnék is még, de már késő van, így elköszönök; így is majdnem itthagynak. Alig akarok elmenni. Hozzámnőtt ez a hely. Nagyon fog hiányozni.

Elindulunk, és ezzel búcsút mondok nemcsak a gödöllői repülőtérnek, hanem az egész mezei versenynek. Legalább szép emlékkel hagyom ott. Hazafelé ugyanaz, mint oda, kivéve a lényeget: nem félek már, hanem boldog vagyok. Hogy húzzam még egy kicsit a versenyzéstől való távozást, megbeszélem a tesitanárral, hogy 3000 m-en indulhassak pályabajnokságon. Az már nem lesz ugyanaz, de április végén még egyszer, utoljára kinyírom kicsit magam…