Sárváron, Scheffer Pista nyomott kezembe egy szórólapot és hívott meg az általa szervezett 12 órás versenyre. Az invitálásnak nem tudtam ellenállni, bár ez a verseny nem volt betervezve a naptáramba. De egy naptár arra is jó, hogy néha módosítsunk rajta. Attilával is egyeztettem, bár asszem nemigen örült a döntésemnek. Eredetileg arra gondoltam, hogy kipróbálok egy más versenyzési módot, nem az általam megszokottat. Hogy ez mennyire valósult meg, majd lejjebb.

Paksra Blue segítségével jutottunk le, a srác nem egy izgulós típus, éppen hogy leértünk:) Jó, tudom Blue az okát: minek akartam kávét inni egy MOL kútnál:) Szóval azért odaértünk, ráadásul kedves ismerőseimre is maradt idő.  A frissítés rendesen elő volt készítve, a már megszokott volt. Nutrendes cuccok, szendvicsek, csokik, müzlik, lehetőleg minél több szilárd kaja. No meg rengeteg folyadék. Amitől tartottam az a fájdalom, ami az idén minden versenyen végigkísér. Nem nagy dolog, csak egy alhasi görccsel nehezebb futni. A megoldáson persze agyalok, agyalunk. Még pénteken megnéztem a rajtlistát, sajnáltam, hogy a 12órásra elég kevés nevező volt, viszont a többi számban jó sokan voltak, ami a hangulatot remekül megdobta. A gyerekváltósok imádnivalóak voltak, jó sokan voltunk a pályán. A pályán, ami szerintem nem volt könnyű. Emelkedett, majd a frissítőasztal után egy kis meredekség, majd egy lapos emelkedő. Az elején még fini volt, de voltak időszakok amikor nagyon nem szerettem. Mint írtam a hangulat ragyogó volt. És itt bukott a tervezett taktika egyik része: ugyanis az lett volna a feladat, hogy az első hat órát hat perces ezrekkel futkározzam, lazán, beszélgetősen. A lazaság, a beszélgetős stimmelt, de a 6perceseket nem tudtam tartani. Jól éreztem magam, vidám voltam, boldog voltam. Olyan közegben lehettem, amit imádok.

Tehát a tempó tempósabb lett, konkrétan 5 percen belüliek. És ez így ment hat órán keresztül. Igazi örömfutás volt, vigyorogtam mint egy tejbetök, táncoltam, beszélgettem. Mint egy hülyegyerek.. Vagy az is vagyok?:) A hat óra nagyon röpkének tűnt, mikor lefújták szokás szerint mindenkihez mentem gratulálni. Számomra ez természetes, nem sajnáltam rá az időt, szépen futott mindenki. Majd kiürült a pálya, oda lett egy kicsit a hangulat. Elkámpicsorodtam, kissé szontyoli lettem. A tempóból is visszavettem, vagy a lendület fogyott el. Visszalassultam. Asszem fejben is hagytam magam elengedni.  Azért lassan kezdtek visszaszállingózni a szurkolók, egybegyülni, valami fantasztikus hangulat kezdett uralkodni. Veszettül élveztem újra a futást, visszajött a vidámság, a vigyorgás. Elkezdtem kíváncsi lenni, hogy vajon hányadik helyen futhatok, és felfedeztem egy dolgot: Az egyik körnél láttam, hogy mindenki befele bámul a sátorba. Én is benéztem és lőn: egy kivetítővásznat vettem észre:) És hoppácska: Csécsei Zoli ugyanannyi kört teljesített addig mint én. Ez felébresztett, elkezdtem tempósabbra venni a figurát. Egy kör előny, de nem nyugodtam meg. Csak egy kicsit. Zoli bekeményített, jó darabig együtt nyomtuk. Mentek az ezrek 5 percen belül, izgi volt, dolgozott az adrenalin. Majd megelőzött, amit nem bántam. Felvettem az Ő tempóját, szaggattunk egy darabig, rendesen. Majd leállt frissíteni, én mentem tovább a tempóval, de már nyugodtabban. Sajnos az utolsó órára lesérült, de nagyon jó volt a meccselés. Köszi Zoli!:) A végén még egy kis tánc, gatoréd, taps a szurkolóknak, hála a futóknak a sok szeretetért amit kaptam a verseny előtt, közben, utána.

Nagyon jó kis verseny volt, remélem Pista hagyományt teremt vele.

Most már jöhet az UB, kezdem magam úgy érezni, mint Sárvár előtt: "Majom a ketrecben"..