Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 42 582 169 km-t sportoltatok
Versenyek

Zupspitze Ultratrail 2013

100 km,  5420 m szint

 

ganki | 2013-06-22 13:53:09 | 2 hozzászólás

 

Egészen a rajtig azt gondoltam, hogy ez a verseny könnyebb lesz, mint a CCC, hiába egyeznek a táv és szintadatok. Közben átértékelődtek a dolgok.

Nagyon hangulatos ez a verseny, szépen felépített versenyközpont, kisebb expo is van. Grainau egy csendes, nyugodt városka, étterem és szállás minden sarkon. A rendezők által nyújtott pasta party bőséges és finom, kapunk egy tál salátát is hozzá és egy zenés-műsoros estet. A versenyzők sokan vannak, de nincs tömeg. A rajtcsomagban sok minden, többek között egy Salomon utazótáska. A finisherek technikai pólót és érmet kapnak. Ez a verseny számomra egyenértékűvé vált a CCC-vel.

Zugspitz rajt

Több mint 20 magyar gyűlt össze a rajtzónában. Kötelező felszerelés van, de nem olyan szigorúan megkötött, mint a CCC-n. Ellenőrzés is csak a rajtzónába belépve van, de nem kell kipakolni a hátizsákot, az enyém amúgy is teljesen ki van tömve. A hangulat kiváló, fényképezkedünk, viccelődünk. A rajt eldördülése után nem kapkodok, Pepe, Szasza, Áron, Lúdtalp és a többi fiú sorban húznak el mellőlem. Hűvös az idő, de kiváló futáshoz, háromnegyedes nadrág és kompressziós szár van rajtam, felül pedig a karmelegítő fel-le húzásával szabályzom a hőt.

A pálya rögtön emelkedni kezd, majd hullámozni, eddig a táj olyan mint itthon. Illetve dehogyis! Egy szerpentinen kanyargunk felfelé és balra hatalmas sziklafal magasodik felénk. Ági hamarosan utólér, kicsit beszélgetünk, de aztán csak kapaszkodok utána, kicsit gyors tempót diktál. Az első frissítőponton semmi más csak víz, nem is kellene más, ha Ági pakolt volna kaját magának. Még el sem értük az első hegyet, de én már három adag kaját benyomtam, nagyon fogy az energia, folyton éhes vagyok. Kínálgatom ezzel-azzal Ágit, de szerencsére a második frissítőponton már van minden. Kérek két gélt a személyzettől, mutatom Áginak, mindkettőt zsebrevágja. Hm, kérek még egyet.

Elindulunk felfelé a meredek sípályán, Ági kicsit lemarad, de a lejtőn hamar utólér. Kettőnk közül ő a jobb futó, de az utazás, önhibáján kívül teljesen kimerítette. Így megyünk egy darabig, felfelé nekem megy jobban, lefelé meg neki. Feldernjöchl (32 km, 2045 m) - nem is tudom mikor érjük el, de látok egy táblát ami a pálya legmagasabb pontját (2200 m) jelöli. Jó, hogy az új (használt) órám méri a magasságot, folyamatosan mondom Áginak hogy még 200/100 m és fenn leszünk. Minden cikis kanyarban hegyimentők vannak, nekem ez biztonságot ad, elég technikás a terep. Itt már semmit se látok a tájból, tejfölben haladunk, néhol erős a szél és esik az eső. Lefelé néhány helyen van hófolt, amin le kell jönni vagy traverzálni, de kötél is ki van feszítve segítségnek. Én a botokkal könnyedén jövök lefelé, szinte lesielek. Sokan vannak talpig Salomonban, mégis esnek-kellnek. Az egyik hónyelven lefelé feltorlódott a sor, az legalján egy lány kicsúszik és az egyik hegyimentő már rohan is fel segíteni neki. Minden esetre én örülök, hogy az Adidas cipőmben nem csúszok ki. Megállapítom, hogy nem a márka a fontos, hanem az amit teszel benne.

Négy kilométer lejtő, a negyedik frissítőpont Hämmermoosalm (41 km, 1417 m). Végig nézegetek a hátam mögé, nem siketek lefelé, hátha Ági utol ér, de nem. Leülök megírok egy sms-t, majd 5 perc múlva mégiscsak befut. Nincs jól, komótosan eszünk a ponton, feltöltjük a zsákjainkat, majd együtt indulunk tovább nem kapkodva. Észreveszem, hogy elszakadt a rajtszáma, hirtelen ötlettől vezérelve megragasztjuk a mentőfóliához csomagolt matricával. Nem nagyon tartja meg, pár méterrel később inkább leszereljük és beteszem a hátizsákjába. Aztán megint a megszokott séma jön,  gyorsabban érek fel Scharnitzjochra (48 km, 2048 m). Elég cudar fenn az idő, fázik a kezem, gyorsan elindulok lefelé. Megint hosszú lefelé jön, közben kibújunk a felhő alól, derekamra kötözöm az esőkabátot. Szép alpesi rét vesz körül, tele virágokkal és szőke sörényű barna vadlovakkal. Egy percre meg is állok és nézem, ahogy feljebb rúgattnak. A látvány felvidít, jól érzem magam, óvatosan, combot kímélve ereszkedem lefelé. Fáradok, de tudom, hogy nemsokára elérem a nagy frissítőpontot 56 kilométernél. Majd ott eszek rendesen és ott van a depós csomagom is.

 Ahogy elérek a Hubertushof Reindlau (56 km, 1085 m) pontra, át kell menni egy orvosi sátoron, lendületesen megyek míg kibukkanok a másik végén. A ponton nagy a nyüzsi, szól a zene. Megkeresem a depós csomagomat és leülök zoknit cserélni. Bepakolok még géleket a hátizsákomba és estére a meleg ruhát, sapkát. Eszek egy levest, megtöltöm a zsákomat vízzel és visszaülök várom Ágit. Sokára fut be, Csapó András kíséri, majdnem 50 percet ülök a ponton. Nincs jól, ki akar szállni. Leül a helyemre, hozom a csomagját, levest, de nem tud enni. Közben András már tovább is ment és nagyjából mindenki, akit felfelé és lefelé megelőztem a hegyen. Ági feladja. Talált már fuvart is a célba. Nagyon határozott és nyugodt, én itt már nem sokat tehetek.

Kikapom még az mp3 lejátszómat a csomagomból és nekiiramodok, hátha Andrást utolérem, bár már elment 15 perce. Túl nehéz a zsákom, viszont a sok pihenéstől jó erőben vagyok, elég jó tempóban futok ezen a sík szakaszon. Elkezd fájni a térdem, tudom, hogy túl nehéz a zsák, valami megoldás kellene. Kieresztek egy kis vizet a tartályomból, már úgysem iszok annyit. Felkötözök egy pulcsit a derekamra, hogy jobb legyen a súlyeloszlás. Egy darabig egy sétaösvényt követünk, aztán azért hullámzik a pálya, de olyan jól vagyok és jó a kedvem, hogy lendületesen veszem ezt a szakaszt is. A Mittenwald-Ortseingang-i (65 km, 911 m) ponton körül se nézek, lendületből megyek tovább. Aztán 70 km-nél a Gasthof Ferchensee (69 km, 1062 m) pontnál, ahol megkerülünk egy tavat, a szép naplementében és különleges fényekben gyönyörködök, amikor utolérem Andrást. Innen együtt megyünk tovább, egyforma a tempónk, beszélgetünk. Az idő kellemes, nincs szükség a sok meleg ruhára, amit beraktam a zsákomba. Az ég is kitisztult, látjuk a csillagokat. A következő szakaszon felmegyünk 1300 m-re, nem vészes, de azért sokat belesétálunk. 10 óra körül sötétedik teljesen ránk, már alig várom hogy elővehessem a lámpát, ha a fejemen van, talán könnyebb lesz a zsákom és nem fog fájni annyira a térdem. András gumicukorral kínál, amitől elmúlik a térdfájásom, ez jó, kérek még egyet.

Reintal (80 km, 810 m) sokat és nagyon meredeken jövünk lefelé és ráadásul lépcsőkön, amin nem jól jön ki a lépés, vagy olyan mélyre kell lelépni ami az én rövid lábamnak nem esik jól. Morcos vagyok, útálom ezt a sok lépcsőt, fáj a térdem. Mintha sose akarnánk leérni a pontra, nézem az órámon a szintet, hogy már ott kellene lennünk, de akkor még megyünk egy kicsit felfelé – persze lépcsőn – majd újra lefelé, majd megint kicsit felfelé és sokat lefelé és így tovább. Egy patak mellett van a pont, hűvös van, látszik a leheletem. Az utóbbi órában nem nagyon ettem a lépcsőzés miatt, ezért már elég fáradt vagyok és a ponton sincs nagy kedvem enni. Csak egy kis sajtot, ropit eszek és iszok egy pohár kólát. Megtöltöm a zsákomat, már fáradt vagyok, véletlenül izót töltök bele, de szerencsére hamar észreveszem és kiöntöm.

Amíg a ponton voltunk elkezdett rázni a hideg, felvettem a pulcsimat, de ahogy leindulunk – lépcsőn – felfelé, máris leveszem, mert úgy érzem meggyulladok. András jól viseli a nyűgjeimet, azért már rajta is látom hogy fárad. Elkezdünk kapaszkodni felfelé, egynyomos szerpentinen. Felnézünk a hegyre és látjuk, ahogy a fejlámpák villognak odafenn. Nem, nem létezik, hogy ilyen magasra kell mennünk, pedig de. A hold csodaszépen világít, telihold van, ahogy mászunk felfelé mintha mindjárt elérnénk. A pont előtt egy fickó mond folyamatosan bíztató szavakat és világít lefelé, ez kicsit ösztönöz hogy minnél előbb felérjünk. A Talstation Längenfelder (87 km, 1610 m) ponton jön még csak a neheze. Innen indul egy hat kilométeres kör, három kili fel, majd ennyi le. Ez a rész érzésre nem olyan, mint a szintrajz. Kényelmes szintúton megyünk felfelé, el is bízzuk magunkat, hogy milyen könnyű lesz. Közben felveszem a kabátomat, mert hideg van, benne vagyunk jócskán az éjszakában és itt nem sokat futunk. András kiáll egy hosszabb technikai szünetre és ahogy előrébbsétálok meglátom alattunk a kivilágított Graunaut. Meseszép! Lefelé megintcsak kemény. Hosszabb mint felfelé, csúszik, lépcsők, nagy lelépések totál lefárasztanak. Mintha sose érnénk vissza a frissítőpontra. De amikor leérünk, éppen Yoyo ugrik sírva a nyakamba. Beleférsz a szintidőben, csak menj, mondjuk, de később utánaszámoltunk és nem bíztunk benne hogy sikerülhet neki. Egy hegyimentő ugrik oda hozzánk, de magyarázom neki, hogy semmi baja, csak fél a szintidőtől. Erre békénhagyja. Én viszont a célig foglalkozom gondolatban Yoyoval.

Elindulunk lefelé, már csak hat kilométer és 866 m szintesés. Nagy lendülettel jövünk, hamar le akarok érni. Itt is van lépcső, meg nagy kövek. Rájöttem, hogy ha lovacskás ugrásban jövök lefelé nem terhelem a térdem és nem fáj. Ahogy kicsit kisimul az út, a kövek is kisebbek lesznek, viszont nyálka borítja az egészet. Belefutunk a hajnalba, a madarak egyik percről a másikra hangos csivitelésbe kezdenek. Mindjárt leérünk. De előbb háromszor egymás után kicsúszik a lábam alól a talaj. Szitkozódásomra kinéz a sátrából egy hegyimentő és kérdezi hogy mi a baj. A némettudásomat fenn hagytam a hegyen, olyan fáradt vagyok, hogy a kérdést is csak 100 m-rel később értem meg, így csak megyek tovább. Egy szinte függőleges és ráadásul saras letörés előtt tanácstalanul megállok, hogy ezen képtelenség lemenni. Esni pedig már nincs kedvem, sajog a könyököm, a fenekem az előzőektől. Kikerüljük, megyünk tovább, majd elérjük a falu szélét és a betont. Engem megszáll az eufória, nem akarom otthagyni Andrást, hiszen eddig egymást bevárva jöttünk, de muszáj megfutnom a maradék két kilométert. András elenged. Szóval futásnak eredek, útközben elfutok három pasi mellett, nem mondom jól esnek a skalpok. A cél nagyrészt üres, hajnali 5 óra múlt, de azért nagy élmény a célbaérkezés. A rendezők mindent megtesznek, hogy felemelő legyen áthaladni a célkapun és Pepe is ott vár a kapu után.

Zugspitz célbaérkezés 1

Ha idén nem jutnék el több versenyre, már akkor is szép évet zárhatok: Mátrabérc, T100 és az első alpesi százas versenyem. Ez utóbbihoz 22 óra és 20 perc kellett és ahhoz képest, hogy szinte csak síkon tudtam rá készülni, elégedett vagyok. Nagy élmény volt az biztos.

2013-06 hó (1 bejegyzés)
2013-05 hó (1 bejegyzés)
2013-04 hó (1 bejegyzés)
2012-09 hó (1 bejegyzés)