Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 42 582 087 km-t sportoltatok
Versenyek

T100 - 2013

ganki | 2013-05-12 21:22:45 | 7 hozzászólás

Fontos verseny számomra a T100. Ott voltam minden versenyen a kezdetek óta, segítettem frissítő asztal mögött, jelölésnél vagy csak a nyomdai ügyintézésekkel. És mindig égtem a vágytól, hogy egyszer én is kipróbálhassam itt magam. Úgy érzem idén érkezett el ez a momentum. A Mátrabérc Trail teljesítése után úgy éreztem, hogy felkészülésben most állok a legközelebb egy sikeres teljesítéshez.

 

A rajt előtt időben elkészültem a csomagjaim összepakolásával, mégis közvetlenül a rajt előtt elkapott az izgalom, percekig variálltam, hogy rövidnadrágban vagy háromnegyedesben induljak-e. Végül Lupus segített a döntéshez, háromnegyedest vettem fel. Fázós vagyok, jó döntés volt.

A rajtot lazán, jókedvel vettem. A rajt után nemsokkal ahogy beértünk az erdőbe rákezdett az eső. Tanulva korábbi tapasztalataimból, korán felöltöttem az esőkabátomat, amit nem igazán szeretek, mert nem hallok benne, nem látom mi van körültöttem, zizeg, párásodik. Ági előttem nem sokkal, neki még korán van, majd délutánra bemelegszik. Ervin ér utól zihálva és mondja hogy fázik. Nosza, kabátot fel és enni valamit. Lemarad, újra utólér és jelenti hogy jobban van, majd Nagy-Szénás felé kapaszkodva majd megfullad valami energiaszelettől. Ezután csökken kissé a mozgása amplitudója és beáll mellém utazósebességre. Dumálunk, kérdezi ki kicsoda előttünk. Merev a derekam, próbálom menet közben lazítgatni. Közben eláll az eső. Piliscsabára beérve leveszem az esőkabátot.

 

Piliscsévnél Ervin lemarad, én meg utólérem Korányi Balázst, a T100 atyját. Sokáig utazunk együtt, beszélgetünk, örülök hogy itthon van és tudok pár szót váltani vele. Az eső utáni erdő – mintha a Pálmaházban futnánk – párás, nehéz a levegő. Néha egy ködfüggöny alól kikerülve az erdő haragoszöld színt ölt. Káprázatos a növényzet. Dobogókői pont előtti új szakasz, a zöld háromszög ismeretlen rész, majdnem be is nézzük Balázzsal. 4 órát terveztem Dobogókőig, de mintha az új rész miatt kicsit hosszabb lenne eddig a táv. Az órám sajnos úgy tűnik nagyon rosszul tűri a streszt, a fontos versenyeknél lekapcsol, nullázódik teljesen. Próbálom többször elindítani, de nem akarja azt amit én, a továbbiakban nem is figyelem. A pont előtti betonra érve elkapok egy lendületet, itt Balázs le is marad. A ponton kérek vizet a zsákomba, iszok egy kis kólát, eszek egy kis banánt és megyek is. Emese kiállt utánam, hogy otthagytam a botom (1.).

 

Frissen távoztam a pontról, jól ment a lefelé. Kicsit óvatoskodtam azért, nehogy szétverjem a combom a meredeken. A dömösi pont most a templomnál volt, ez meglepett. SK táncot lejtve örvendezett jöttömnek, az előttem futó srác meg is örült ennek, majd hátranézve csalódottan legyintett, de mondtam, hogy ez bizony neki is szól. Zokniigazítás, kóla, pár szem ropi. Ági ekkor érkezett a pontra, eltévedt, azért én örültem hogy vele mehetek tovább. Talán 100 méter megtétele után a ropira meredtem a kezemben és észbe kaptam, hogy a botot megint ott felejtettem a ponton (2.). SK mentegetőzött, hogy nem figyelt rám eléggé és kért, hogy a plusz km-ért járó pénzt fizessem be majd Csanyánál. :)

 

Bosszankodva a visszafordulóért próbáltam utólérni Szabolcsot és Ágit, akik lőtávolban voltak, de nem közeledtek. Csak a szerpentines meredek rész előtt érem utól őket és hármasban mászunk fel a sziklákon. Enyhe holtpontom van, fáradok, eszek egy gélt és később egy sótablettát, mert a gyomromban már éreztem hogy baj lesz. Kerékgyártó Peti fotóz, nem vagyok valami fotogén állapotomban, mikor kicsit kimerülve felérünk hozzá. Kérek egy közös képet Ágival és Szabival. Vidámak vagyunk. Tiszta Twin Peaks-es a táj, Zsotyek alakja rejtelmesen tűnik elő a ködből Prédikálószék nagy fája mellett. A pont után Szabi nekiindul – pedig azt mondta, hogy ő már feladta -, Ágival alig tudjuk lekövetni. Ági is ellép tőlem, én meg igyekszem összeszedetten beérni Pilisszentlászlóra.

 

A Kisrigóban óriási a hangulat, fotók, üdvrivallgások. Gyors tartálytöltés, pár szem kaja és megyek is tovább, nem lehet ezt a hangzavart sokáig kibírni. :)

Egyedül indultam a pontról és senkit sem láttam magam előtt. A patakátkeléseket már nem bírom lendülettel. Belekortyolok a tartályomba és rosszul leszek a víztől. Mintha penészes lenne. Eszembe jut, hogy nemsokára jön egy forrás. A döntéstől jobb lesz a gyomrom. Kiöntöm a tartályt és újratöltöm. Egészen más. Az jár a fejemben, hogy mi lesz majd az ajándékhurokról visszatérve, honnan veszek jó vizet.

A piros háromszög már nem esik jól, lassulok, fáradok. Visegrádra már döcögve érek le. A ponton többet gondolkozok, mint kellene. A kálvárián a Fellegvár felé már szenvedek. Innentől alig futok, csak vánszorgok felfelé. A bobpályánál jön egy nagy csapat motoros, megállnak a sorompónál. Átvágok közöttük kocogva, nem mondom, bizsereg a bőröm ettől. De utána már nem nagyon megy a futás. Szédülök. Botladozok, többször egyensúlyomat vesztem a kavicsos részeken. Kezd szétcsúszni a világ és én kívülre kerülök. Elvesztem az időérzékemet is. Egy hernyó kúszik a cipőm mellett ahova lépek. Furcsa felhők a magasban, furcsák a fények is. Merev a vállam, fáj a nyakam. Tudom hogy ennem kell, eszek is egy gélt, koffeint is, de nem jön vissza az erőm. Sokáig kell gondolkoznom, hogy vajon Papp-rétet már elhagytam-e és mennyi van még a pontig. Sokszor jártam már az Ajándék hurokon, mégsem tudom éppen hol vagyok, vagy mi következik.Elfáradtam. Talán a Mátrabérc Trailt nem pihentem ki, talán én csak 70 km-re vagyok hitelesítve. Eldöntöm, hogy Kisrigónál feladom. Ági utólér, pedig azt mondta, hogy feladja, de csak egy kicsit tudok velem menni, gyorsan távolodik tőlem. Szédelgek, elbotorkálok Pilisszentlászlóig.

 T100 KisrigóII.

A ponton nagy üdvrivallgás már messziről hallatszik, de ez most nem tud fellelkesíteni. Nekem itt a vége. Bedöcögök a pontra, leülök és mondom hogy feladom. Drámázok, de senki se vevő rá, pedig szerintem egész jól csinálom. Eszek egy levest és lehajtom a fejem az asztalra. Közben Pepe tölti a zsákom, pakolja be a géleket, pedig az nem is az ő dolga, masszírozza a lábam és a hátam-nyakam, ami nagyon jól esik. Hajtogatja, hogy induljak tovább. Mérges vagyok, hogy  miért nem hiszi le hogy el tudom dönteni meddig tudok elmenni.

Úgy gondoltam, hogy a verseny vége lesz nehéz, a vége fog fájni. Arra, hogy már az Ajándék hurkon rosszul leszek nem számítottam és úgy gondoltam, hogy akkor innen még szarabb lesz, még jobban fog fájni. Ezt nem tudtam volna elviselni, nem akartam elviselni. Ott ültem és tudtam, hogy hamarosan elkezdek fázni. Felöltöztem és visszahajtottam a fejem az asztalra. Fél órát töltöttem a ponton. Sistergő odaült mellém a padra és elkezdett lassan, módszeren letolni róla. Bejött a pontra Őrsi Anna és azt gondoltam hirtelen, hogy talán vele elindulhatnék. Felcsatoltam a botom hámját a csuklómra és zoknit cseréltem. Ahogy lehajoltam bekötni a cipőfűzőmet, Sistergő azzal a mozdulattal lelökött a padról. Széldülve álltam fel, de nem bírtam ezt mosolygás nélkül állni, de azért próbáltam mérgesnek mutatkozni. Elindultam még Anna előtt és a lejtőn kocogni kezdtem. Ettől nagyon jó kedvem kerekedett. Teljesen jól éreztem magam. Gyors leltárt készítettem. A lábfejem komfortos, izmaim pihentek és lazák, a gyomrom rendben, nem szédülök, egyben vagyok! Bemelegedtem hamar, gyorsan el is raktam a kabátomat. Lajos-forrásra hamar átértem, de már lámpát kellett kapcsolni. A Bölcső-hegy, Kis-Csikóvár, Nagy-Csikóvár nem okozott semmi fájdalmat, mint ahogy vártam. Ütemesen mentem felfelé, még néha bele is tudtam kocogni az emelkedőkbe. Csak egy dolog nem tetszett sehogy, az hogy nagyon egyedül vagyok, se előttem, se utánam egy lámpafény, a szűk kanyargós ösvényen pedig nem éreztem biztonságban magam. A lámpám fénye közvetlen közelről verődött vissza a nedves falevelekről. Énekeltem, hogy jobban érezzem magam, de ettől meg kevés levegő jutott a kocogáshoz. A csikóváraljai turistaház előtt táborozó csapat vígadását hallottam. Civilizáció! Boldogan kocogtam a csobánkai pont felé, de még előtte nem sokkal a piroson rákezdett jó erővel az eső. Kiabálltam, hogy még igazán kibirhatta volna kicsit.

 

Beértem a pontra, töltöttem vizet a zsákomba, kérte egy pohár kólát, felvettem a kabátomat és teljes nyugalommal leültem. Nagyon jól voltam, de én bizony innen nem mozdulok addig amíg nem jön egy futó. Nem akartam tovább egydül bóklászni a sötét erdőben, úgy hogy nem ismerem a célig tartó utolsó 15 km-t. Nagyon nézni kellett egész úton a jelzéseket, ritkás volt és munkás volt a figyelem. De sokáig nem jött senki és a pontőrök kitessékeltek a pontról. Közben az eső is elállt, csak villámlott felettem az ég. Reméltem, hogy a carbon botom nem lesz villámhárító.

 

Pilisborosjenőre leérve elmentem egy elágazás mellett, szembe találkoztam a visszafelé jövő Szőke Tamással és Besenyei Józseffel. Emberek! Tamással már találkoztam a Várahármas maratonon, de ő biztos nem ismert fel. Annyira örültem a társaságuknak, hogy hiába tudtam volna kicsit gyorsabban menni, nem akartam otthagyni a szórakoztató dumájukat. Néha kicsit megrángattam a tempót, ha nyögtek, lassítottam. :) Tamás biztosított minket arról, hogy az utolsó emelkedő már nem lesz olyan meredek és hosszú mint az eddigiek bármelyike. Majdnem megdobáltuk kaviccsal, de inkább csak fog csikorgatva nordikoztam felfelé. Akkor könnyebbültünk meg, amikor átbuktunk a nyergen. Már messziről láttam a Szirt utca végét jelző két utcalámpát, odaérve nagy sóhaj szakadt fel belőlem, utitársaimból meg a röhögés tettemre.

 

Az időterveinkről mindhárman már rég lemondtunk, de nagyon örültünk hogy hamarosan célbaérünk. Egyre jobb tempóban kocogtunk az utcákon és beszélgettünk az elmúlt hosszú nap jó és rossz élményeiről. Egyre boldogabbak voltunk, viccelődtünk, egymás mellett futottunk. Befordultunk a célkapura és a fiúk tapsoltak hogy észrevegyenek minket. Megkongattuk a futószobros harangot. Boldogság, katarzis, megkönnyebbülés. Itt vagyok, ahonnan 15 óra és 21 perce elindultam reggel, körbeértem, megcsináltam életem első száz kilométeres versenyét és mostantól én is „Tuperman” vagyok!

 T100 cél

Az Ajándékhurkon történteket nem tudom megmagyarázni egyenlőre és azt se hogyhogy ilyen jól, fájdalommentesen ment az utolsó 28 km, az előzményeket tekintve. Nagy eléhezésem hányingerrel nem volt, ez valami energetikai probléma lehetett.

De azt saját bőrömön tapasztaltam, így végre elhiszem, hogy ha nagyon szarul vagyok is, onnan már csak kifelé lehet jönni a gödörből és hogy addig nincs vége egy versenynek amíg még van a szintidőből és nem pihentem húsz percet. 

2013-06 hó (1 bejegyzés)
2013-05 hó (1 bejegyzés)
2013-04 hó (1 bejegyzés)
2012-09 hó (1 bejegyzés)