Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 41 814 054 km-t sportoltatok
2/3-ad 1/2 ironman

 

2/3 1/2 ironman

Laurea | 2009-07-12 17:09:58 | 14 hozzászólás

 

2009 július 11., Zánka, középtávú triatlon OB. Ha babonás lennék, már a leutazás is rossz előérzetet keltett egy eséssel és egy láncleakadással.

De ezen az akadályon még túlléptünk, leértünk Zánkára biciklístül, emberestül, csomagostul.

A verseny előtti órákban, vagy az azt megelőző napon sokkal kevésbé izgultam, mint ami várható lett volna, ugyanis életem első középtávú versenyének vágtam neki - ami nem kis kihívás. Talán azért sem izgultam, mert az egyedüli célom a célbaérés volt, és nem volt bennem semmiféle teljesítménykényszer, hogy mit és mennyi idő alatt szeretnék megcsinálni. Persze időket felállítottam magamban, de ezt csak azért, hogy magam is tudjam, hogy körülbelül mit várhatok magamtól és milyen hosszú szenvedésre számíthatok.

Tehát az idővel küzdöttem, az elemekkel és önmagammal. Az időjárás ismét nem volt túl kegyes, előző nap esett, őszies idő volt, a Balaton is lehűlt a verseny napjára 20,9 °C-ra. Nem volt túl sok kedvem a vízbe bemenni, főleg, hogy egyébként is fázós vagyok, és neoprén ruhám sincs. Persze aztán el kellett indulni, 2X950 métert kellett teljesíteni, volt benne egy kiszaladós rész, majd újra vissza. A 2. körön már eléggé hullámzott a Balaton, a 2. és 3. bólya között végig szembe csapkodtak a hullámok, néha az volt az érzésem, hogy most megfulladok (enyhe halálfélelem). Aztán szép lassan a 2. kör végére kezdtem kihűlni, már a vége előtt jó pár száz méterrel éreztem, hogy didergek egész testemben.

Aztán ki a vízből, irány a biciklísdepó - talán egy lépést sem futottam. Azon kívül, hogy értelme nem lett volna, nem is nagyon tudtam volna, ugyanis annyira fáztam, hogy gyakorlatilag szédelegtem, és annak örültem, hogy nem esek el. Így "hihetetlen sebességgel", ülve - fél lábon állás kivitelezhetetlen volt számomra akkor - felhúztam a futócipőmet, sisak, napszemüveg és irány a biciklís pálya (mikor megkezdtem a biciklít, az órám tanúsága szerint 61 perc telt el a versenyből).

A rendezők előző nap 92 km-et mondtak és 750 m szintet - ez már önmagában sem ígérkezett leányálomnak, de ha még hozzáadunk kb. 10 km-t (mert mások szerint biztos, hogy 100 felett volt, és nekem is igencsak hosszúnak tűnt) és néhol elég erős szembe- és oldalszelet, akkor maga a pokol (és még azt is, hogy idén nem túl sokat edzettem).

De ez is elkezdődött valahogy - a biciklín szabályszerűen remegtem, a menetszél már-már a fájdalomtűrésem határát súrolta, annyira fáztam. Ráadásul akkor még a nap is csak elég ritkán bújt elő (akkor azért imádkoztam belül, hogy bárcsak kicsúsznék a szintidőből és ezt az iszonyú szelet nem kéne elviselnem, meg azt, hogy folyamatosan fázok).

Az első kör vége felé végre kezdett felmelegedni az idő, és a testem is. Ekkor kezdtem felélénkülni, és némi erőre kapni - ekkor már a szintidőn belül maradásért tekertem, bár az 1 óra 36 perces első kör nem túl sok reménnyel kecsegtetett: volt még 1 óra 20 percem a 2. körre ahhoz, hogy a 4 órás szintidőt tartani tudjam.

Erre nem láttam sok esélyt, hogy több, mint negyed órával jobb idővel tudom teljesíteni a 2. kört, bár a lehűlés okozta következmények igencsak rongálták az amúgysem valami jó bringás teljesítményemet. De mentem - gondoltam magamban, maximum biciklízek 60 km-t és úsztam 1,9-et - de addigis felesleges gondolkozni ezen, míg oda nem érek.

Ígyhát hajtottam, beletettem azt, ami bennem volt, és reménykedtem (a 2. köridőm 1 óra 29 perc lett) - a szintidőt végül eltörölték, és engem engedtek az utolsó körre. Nagyon örültem, hogy befejezhetem (akkor még nem gondoltam egy másik dologra, ami még elintézheti a versenyzésem).

Boldogan, bár eléggé fáradtan mentem neki a 3. körnek (a 2. körön eléggé hajtottam). Itt megfogadtam magamban, hogy csak alsó - kicsi - fokozatokban tekerek, hogy picit pihenjek a félmaratonra, ami nem lesz kis erőpróba ennyi és ilyen kemény biciklízés után.

Végül a technika közbeszólt, és az egyik váltásnál, mikor emelkedőn caplattam fel, és legkisebb fokozatba váltottam, nem ment tovább a biciklí. Hátranéztem, és akkor már tudtam, hogy vége.

A hátsó váltó - ami miatt előzőleg 2X is jártam biciklíszervízben, hogy egyenesítsék ki - teljesen felcsavarodott, ahogy a váltó bedobta a láncot a küllők és a fogaskerekek közé, és a küllő bekapta és felrántotta. Fejrefordulva állt - bennem is fejrefordult minden. Bár lélekben az előző körben már felkészültem, hogy nem tudok továbbmenni, de mégis, miután a remény újra felcsillant, még kegyetlenebb volt ez a fajta befejezés.

Igazából ürességet éreztem - a fájdalmon már rég túl voltam, az úszás hidege mindent kivett belőlem, már nem tudtam úgy érezni. Sajnálatot éreztem csak - hogy mért ilyen értelmetlenül, és főleg amiatt is, hogy nem rajtam múlott - semennnyire sem.

A hibázást egyébként is nehezen viselem, de mikor más ember hibája miatt (ami nem a véletlenen múlott, hanem megelőzhető lett volna) ekkora kár keletkezik, az valahogy mindig egy kicsit feldolgozhatatlan élmény számomra.

Ilyenkor mindig csak a miért kérdés marad meg bennem, hogy miért nem tudja valaki jól elvégezni a dolgát. És erre semmi más magyarázatot nem találok, csak az emberi gyarlóságot - ami végső soron egy láncreakcióban további következményeket gerjeszt, aminek súlyos, vagy kevésbé súlyos kimenete lesz.

Ennek most egy vesztett verseny lett az eredménye, bár a következménysorozatnak nincs vége, és nem is lesz.

Az egész világot ezek a szertegyűrűződő ok és következményláncolatok tartják mozgásban, és végül a láncolatok térben is időben már-már emberi léptékkel átfoghatatlan kiterjedéseket öltenek.

A furcsa az volt, hogy mégsem haragudtam senkire, és nem is voltam dühös - egyszerűen csak űrt éreztem, és azt, hogy valamitől meg lettem fosztva. Leginkább veszteség és kifosztottság élményem volt - az az érzés hiányzott, mikor az ember eljut a szenvedés azon csúcsára, mikor a szenvedés eufóriába vált át, és minden átlényegül. Amikor a hétköznapi valóság szürkeségéből a lélek kiszakad és valami egészen más magasságokba emelkedik, hétköznapi gondjait, dolgait elfeledve, másra nem koncentrálva, csak egyetlenegy célra: végigcsinálni. A tudat ilyenkor beszűkül és egyetlenegy pontba koncentrál: semmi más nem létezik, csak a táv és a tested. Mintha az embert zsinóron húznák előre, és megszűnik minden más és minden egyéb motiváció - ekkor nem is tud mást tenni, csak előre menni.

Néha-néha a biciklín megérintett ennek a szele, főleg az utolsó körben, de még nem jött el. És később, már nem is jöhetett el - ez volt igazán, ami hihetetlen csalódást és hiányérzetet keltett bennem, és a befejezetlenség érzését.

5 óra 14 perc szenvedés után - értelmetlenül - feladni (és valójában nem én adtam fel!). Hatalmas tüske bennem, és addig nem is fog elmúlni, amíg nem teljesítem ugyanott, ugyanazt a távot.

14 hozzászólás

Macsek 4013 napja
Macsek képe
A fény harcosának erős akaratra és rettenetesen nagy türelemre van szüksége az álma eléréséhez.
 Paulo Coelho
Laurea 4013 napja
Laurea képe

Ez már csak így van... Meg van mindkettő, már csak idő kell:))
pema 4013 napja
pema képe
Minden elismerésem és így is nagy gratula neked!
Gondolom már átértékelted, h ez volt életed legizgalmasabb edzése!!
Laurea 4012 napja
Laurea képe
Köszi, bár sajnos egyáltalán nem - hihetetlenül unalmas volt... Az úszás egyébként is a legunalmasabb a triatlonban, ezen kívül maradt még 85 km-nyi egyedül tekerés a pusztában, amire szintén nem mondanám, hogy túl izgalmas. A bosszantó az egészben, hogy még csak el sem fáradtam! Délután, miután aludtam kb. 2-3 órát (másnap), azon gondolkodtam, hogy ne menjek-e futni. Az egyedüli dolog, ami kivette az energiámat, az a hideg volt, de az, ahogy kezdett felmelegedni az idő, absz. elmúlt az ebből adódó szédelgésem, kellemetlenség-érzés, stb. Meg a másik dolog, hogy a kerékpáron a folyamatos görnyedt testarttás miatt teljesen össze volt nyomódva a gyomrom, meg a bélrendszerem, és ettől a végére már teljesen felpuffadtam, alig vártam, hogy végre kimehessek futni és felegyenesedhessek - de nem mehettem már ki futni... (esküszöm, szerintem a futás esett volna a legjobban).
Pierre 4012 napja
Pierre képe
Ez biztos rossz érzés lehetett. És pont a legjobb részéből maradtál ki...
Laurea 4012 napja
Laurea képe

Igen, nagyon. És valóban, mások mondták is, hogy milyen szép volt a futópálya, én kb. 60 km biciklí után már csak arra tudtam gondolni, hogy végre had szálljak le a nyeregből... (és jöjjön a futás).
macmelon 4011 napja
macmelon képe
Nem feltétlen vonatkozik a Te esetedre, de nekem eszembe jutott, hogy mikor régen rövid ideig triatlonzotam (az amatőr mezőny leges-legvégére kell gondolni), akkor elég sok versenyt adtam fül technikai hiba miatt. Tizensok év távlatából visszanézve azt mondom, hogy ezek igazából nem technikai hibák voltak. Nem voltam elégé felkészülve, és - joggal - féltem a távtól. És amikor a feszített helyzetben jött a baj, akkor a feladás - technikai okból - akár mentőöv is volt.

Ma már viszek magammal defekt esetére is szerszámot, pótbelsőt, megtanultam szerelni stb. De szerintem nem a technikai tudásom változott, hanem a félelmem múlt el. Ma már gond nélkül nem adnám fel sprinttávon egy defekt miatt, pedig az 10 perc, ez ott ugye elég sok idő.

Mindezt nem azért írom le, mert neked is így volt, ezt nem tudom, nem tudhatom! De nekem ez volt.
Laurea 4011 napja
Laurea képe
Értem amit írsz, de az én esetem nem ez. Mint írtam, a 2. körben már azért tekertem, hogy kimehessek a futásra. Eléggé tisztában vagyok magammal - ha mentőöv lett volna, ugyan minek sajnálnám - senki nem kényszeríti rám? Akkor még örülnöm is kellett volna - de ez nem így volt, nincs így, és soha egyetlen versenyt sem adtam fel (semmilyen okból).

A "feladás" nálam egyenlő azzal, hogy valamiért nem tudok továbbmenni (ami eddig sohasem fordult elő). Ha egy versenyen nem akarok indulni, akkor nem indulok (a néha feljövő gondolatok, hogy minek kell ez nekem, ez csak az emberi gyarlóság miatt van, meg mert az univerzumban minden a legkisebb ellenállás fele megy - de valójában belül akkor is tisztában vagyok vele, hogy valójában nagyon nagyon akarom).
macmelon 4010 napja
macmelon képe
Persze! A saját esetem a saját esetem, nem is azért írtam, hogy Nálad is ez volt, hanem inkább "megihletett" a történet, szemebe jutott, hogy velem hogyan volt.

Hajrá!
Laurea 4010 napja
Laurea képe
Ó, örülök, hogy sikerült ihletet adnom!:)
swimmingjoe 4010 napja
swimmingjoe képe
szia! gratulálok a versenyhez és a kitartásodhoz.:) a kerékpárhoz egy gondolat: a triatlonban ez ugyebár egy technikai rész hiszen ott a bringád amivel kismilliónyi gond lehet szemben az úszással és a futással ahol nem sok tőlünk független nehézség jöhet közbe. naszóval ne nagyon csüggedj, jövőre biztos végigmész. hajrá:)))
Laurea 4010 napja
Laurea képe

Köszi!:) Hát igen, erre már magam is rájöttem... Ilyen szempontból a bicó nagy rizikófaktor.

Node jövőre másképp lesz!
Sipi 4009 napja
Sipi képe

Víz:  teljesen megértelek ,én mp.-ig fulladoztam ,szó szerint az életemért küzdve a 2.-ik és 3-ik bólya között az 1 körben.(amúgy nem zavar a hidegvíz ,a meleg annál jobban...)
Kerékpár : ez egy nagyon durva pálya volt ,a szél még extrémebbé tette ! A tanulság sajnos az ,hogy csak műszakilag kifogástalan bringával szabad neki indulni ! Én a defektől féltem végig ,semmi nem volt nálam....:((
Jövőre megcsinálod,hajrá !

Laurea 4009 napja
Laurea képe
víz: :)) - hát ja, szerintem mindenki (hacsak nem vki bálnának született).
Kerékpár: ez így van, meg még egy tanulság, hogy csakis 100%-ig megbízható szerelőhöz szabad csak vinni (ami persze szintén csak utólag derül ki...).
Nálam belső volt, de megszerelni már nem tudtam volna...
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!