De nemám futás, vagy esetleg egyéni indításos időfutam, hanem úszás! Még a hét közepén szóltak, hogyha van kedvem, ússzam le a Kistarcsa 10 néven „elhírhedt” ultrahosszú versenyt. Természetesen kaptam is az alkalmon, bár kissé féltem a dologtól, mert igazán hosszú edzést utoljára nyáron toltam. De úgy voltam vele, hogy legfeljebb ha kezdem beadni a kulcsot, kiállok. Elérkezett hát a péntek, és hatalmas elszántsággal a „puttonyban” kikocsikáztam Tarcsára. A reggeli nyolc órás rajtot öten vállaltuk be. Becsobbantam a vízbe és csak úgy tessék-lássék módon lepancsoltam 200 méter bemelegítésfélét. (Hogy minek azt nem tudom)J. Pisztolylövés, vagy sípszó híján 8:05 magasságában nekivágtunk a maratoni távnak, a 25 méteres medencében. Négyszáz hossz! Fordult meg az agyamban pár méterre az elrugaszkodás után. Igazából csak ekkor tudatosult, hogy mire vállalkoztam. Hát normális vagyok?! Most már mindegy. Persze azzal is tisztába tettem magam, hogy nem fogok kiszállni közben, mert olyan nincs, hogy feladjam, hiszen magasan én voltam a legkorosabb a pályán. Hogy néz már ki, hogy én, a legrutinosabb egyszer csak kiszállok, mert „nem bírom”. Tehát akkor ezt is megbeszéltem magammal, és máris a második pozícióba vetődtem Gább barátunk lábvízére. Aminek jótékony hatását túl sokáig nem élvezhettem, mivel Dávid úgy gondolta, hogy neki lassú az előre kigondolt 1:20-as kezdés. Szépen meglépett, és már 400-nál körözött is. „Úgyis beszakad” gondoltam magamban, és szigorúan tartottam magam a szintekhez. Tudtam, hogy (a kőkemény 15 kilométerrel a tarsolyban, amit eddig az alapozásban sikerült teljesítenem 2 hét alatt) nem fickándozhatok, mert nagyon csúnya vége lesz a sztorinak. 1500=20:00! Megerőltetés nélkül. Persze azt elfelejtettem, hogy 1 km-nél leadtam a vezetést Márta Melinek, mivel ezt beszéltük meg még előtte. Igazából 4000-ig semmi extra nem történt, leszámítva azt, hogy kedves Dávid addig már vagy 300 méterrel járt előttünk. Szépen tartottuk az 1:20-22 körüli iramot. Aztán jöttek a holtpontok. Az első 6000 körül. Ekkor muszáj volt megállnom és innom fél liter kálcium-magnéziumot. Helyre is tett, de a szemüveg okozta szemgödör traumát nagyon nehezen viseltem. És nem is én lennék, ha nem kezdett volna el rendetlenkedni a vádlim (görcs). Szóval a fordulóknál próbáltam combból elrugaszkodni ahelyett, hogy spiccben vetődtem volna el. A pisilés is megfordult a fejemben, de aztán valahogy megszűnt az inger. 7000-től már visszafelé kezdtem számolni. Már csak 2975 méter, már csak 2950 méter… Basszus! Az utolsó 1500-re fordulva, már éreztem, hogy nincs sok hátra. Aztán az 9 kilométerhez érve ismét elbukózott mellettem Gább sporttárs, ám most kaptam az alkalmon és ráálltam a lábára. Aztán amikor kiállt, már csak 500 volt hátra. És végül vége lett! 2:19:46. Ez nagyjából 1:23-as tempó. Nem cincáltam szét magam, de azért örülök. Kellenek is az ilyen verseny-edzések, mert utána olyan hősies hangulat keríti hatalmába az embert. Gratulálok Dávid! Remélem azt tudod, hogy tavasszal búcsút inthetsz ennek az időnek! :)