Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 44 293 320 km-t sportoltatok
Szubjektív közhelyek

Futással élek

alouette | 2014-03-31 11:25:38 | 16 hozzászólás

 

de nem versenyekkel.
 
Futnom kell. Olyan kurta idő ez,mióta így érzem, 32 hónap, csak egy pillanat. Vagy az örökkévalóság? Már alig emlékszem, milyen volt azelőtt, milyen lehetett nem futással élni.
Pedig nem mindig olyan természetes ez, nem mindig jönnek automatikusan a mozdulatok, bal lábat emel, majd a jobbat , majd ismét a balt és a két lábemelés között ott van az a pillanatnyi repülés, amikor egyik lábam se éri a földet és amitől futás a futás.
Néha sok perc, vagy jó néhány km is eltelik, mire bejáródok, mire érezni kezdem a repkedés ízét, élményét, néha pedig az is előfordul, hogy egy teljes aznapi futásra szánt idő idegenül telik el, csak úgy teszek mintha futnék, mintha futó lennék, de hiányzik a mozgás, a mozdulatok összhangja , hamisnak érzett, látott a kép.
De hazaérve akkor is ott az a néha kisebb, néha hegyrengető öröm, kielégülés, minikatarzis, vagy pillanatnyi nirvána.
 
A vádli húzódása, a körteformájú kis izom fájdalma, a térd tompa jelzése, a csípő forrósága, az erek lüktetése, a visszér kidagadása, a gyomor émelygése, a belek görcsölése, az orr prüszkölése, a szem könnybelábadása, az ólmos fáradtság, a hányinger, az enyhe fejfájás, a maró szomjúság mind csak a test lázadásai, a testté, amit legyőz (ött) a szellem, a lélek szárnyalása, szabadsága.
Nem a test fut, a lélek fut. A test csak rabszolgaként követi, mert nincs más lehetősége, amíg él a Lény, az ember, ebben a testben épp ez a futni vágyó lélek lakik, addig nem tehet mást, lázad, de fut.
 
És amikor a lélek legyőzi a testet, megyőzéssel, szeretettel vagy konok akarattal, akkor változik a mozgás, a mozdulatok összerendeződnek, elhalványodnak a fájdalmak , létrejön a harmónia, a test és a lélek, a Természet és az Én harmóniája. Nem vagyok többé betolakodó, a természetben futó lény vagyok, nem ember, se növény, se állat, hanem lény.
 
Ahogy fogy az út előttem és hízik az út mögöttem, ahogy egyre nagyobb az az útgombolyag amit felgombolyítottam, úgy maradnak mögöttem a gondok,elfelejtem, hogy életem szinte minden perce egy másik ember testi-lelki jólétéről, szükségleteiről, igényeiről szól,elhagyom az aggódást, a hiányt, a megoldandó gondok sorát, vagy épp új megvilágításban, új szemszögből, új megoldásokat találva látom őket.
 
De mi köze mindehhez egy versenynek, egy versenykörülmények között futott távnak, megtett útnak?
Összegyűlik a sok futó, a sok energikus láb, duzzadó erő,a felgyülemlett becsvágy, sikerhajszolás,remény, kompenzáció, önigazolás, egó, szinte alig lehet a startvonalhoz férni tőlük.Kevés versenyem mindegyikén valahol hátul, messze a mezőnytől ácsorogtam rajt előtt, félénken ( vagy épp gőgösen? ) félrehúzódva, mintha csak véletlenül kerültem volna oda.
És valóban, véletlenül kerülök oda, nincs ott helyem.Ottlétem egyetlen értelme, hogy láthatom azt a sok szép futó embert, azt a sok szép elszánt, csillogó vagy épp elgyötört szempárt és titokban reménykedhetek, hogy mindennapi, hétköznapi futásaik közben ők is valami hasonló csodákat élnek át, mint én. Kívánom nekik, tiszta szívemből.
( A piszkozatot ellenőrizve eszembe jutott, hogy még két nagyon fontos oka van egy versenyen indulásnak, amiket itt most pótolok:
  1. Elfelejtettem írni róluk: "A lelkes nem futókról, a verseny pálya mellett szurkolókról. Az őszintén szívből tapsolókról, gyerekekről, öregekről, mozgásukban korlátozottakról a „testben ott veled is futókról”. Futás közben látni felvillanni a szemüket, belecsapni a tenyerükbe, elfogadni és viszonozni az őszinte jókívánságaikat felemelő érzés."
  2. A szervezők iránti tiszteletből, munkájuk elismeréséül indulni egy-egy versenyen, különösen ha kis és kevés indulóból álló versenyről van szó, ahol a szervezők önkéntesen, anyagi haszon nélkül , szívüket-lelküket a futókért kitéve dolgoznak. Ők velünk, versenyzőkkel örülnek a kis sikereknek is, a teljesítésnek is, és vigasztalnak minket kudarcainkban.

     

    És ne tagadjuk a hétköznapok magányos futásai nem ezekről  a pillanatokról , emberekről szólnak...)

 

 

Szokták azt is mondani, hogy egy -egy megmérettetés jó eszköz arra, hogy lássuk hol tartunk. De miben? Ha a futással élek, és ha egészségem, szerencsém és az Égiek engedik akkor 65 évesen is futni fogok akkor mit számít az, hogy idén könnyebben, gyorsabban tudom-e lefutni azt a távot, mint tavaly? Fontos ez, hogy hol tartok? Kinek?
 
Úgy érzem, hogy nekem nem.
 
A versenyen való részvétel nemcsak a versenyem napját befolyásolja. Nemcsak a "vizsgadrukk", a kudarctól, nevetségessé válástól való félelem nyomaszt. Ha egy verseny közeleg akkor előfordulhat, hogy már előtte hetekkel, napokkal elrontja a futásaimat. Elveszi tőlem a futás tisztaságát, megtisztító, kiürítő és feltöltő hatását, órámra pillantok, és reménytelenül lassúnak érzem magam, testem lázadását nem tudja lelkem uralni, mert a félelemmel van elfoglalva. A verseny úgy lebeg felettem mint Damoklész kardja és megmérgezi, igen, keserűvé teszi a futás édes ízét.

Ezért indulok csak ritkán versenyeken és ezért keresek gyakran kibúvót, ürügyet, alibit arra, hogy egy -egy betervezett versenyen való részvételt elblicceljek.

 

2014-09 hó (1 bejegyzés)
2014-08 hó (2 bejegyzés)
2014-03 hó (1 bejegyzés)
2013-11 hó (1 bejegyzés)
2013-01 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (1 bejegyzés)
2012-04 hó (2 bejegyzés)
2012-03 hó (3 bejegyzés)